Hát, ez is elérkezett, átköltöztetem a blogom saját oldalra. hegyizsolt.com azaz saját domain is van, és nem csak blogot fogsz ott majd találni, hanem minden mást is, ami saját kontent és nekem fontos, képet, videót, hosszabb írásokat. Fene tudja, mi lesz az index sorsa, jó, ha az ember bebiztosítja magát. Ez van. 

Nem tudtam bulvárosabb címet adni neki, elnézést érte az indexen nevelődött olvasóktól. Arról van szó, hogy egyrészt itt a photokina, másrészt mivel ugye estiskolázunk, egyre több kérdés, megkeresés jut el hozzám, hogy milyen gépet vegyek, mit érdemes, mire kell figyelni. Mivel erre személyes választ nehéz adni, hiszen mindenki maga dönti el, hogy mi az, ami számára fontos, és mit akar a fényképezéstől, így inkább az általánosabb felé mozdulok, ha mondani kell erre valamit.

A trend a digitális, tehát eleve olyat nem mondok, hogy vegyél analógot. Hiszen ahhoz ma már nincs elég kíváncsiság az emberekben általában. Tehát a digitális fényképezőgépek közül kell kitalálni, mit merre és hogyan, ami a marketing, az áldott marketing miatt nagyon nem könnyű. Hiszen amit a reklám mond, és ami felé a gyártók is mennek, mint vélt felhasználói igény után, az öngerjesztő folyamatként viszi lejjebb a lehetséges színvonalat.

Az egyik tévhit, hogy a fényképezőgép legyen kicsi, praktikus, zsebben, vagy kistáskában hurcolászható. A Panasonic is kihozott egy új masinát, a Pazar cucc meg is írta a frankó (reklám) cikket róla. Örülni kell tehát, hogy "A Panasonic azért alkotta meg a Mikro 4/3-os rendszert, hogy a tükörreflexes készülékek által nyújtott képminőséget ötvözze a kompakt gépek sokoldalú felhasználási funkcióival, kényelmével, és mindezt ideális méretben kínálja." Már eleve, szóval jó volna tudni, mi a kompakt gépek sokoldalú felhasználása, mert hát nagyon sok oldala annak nincsen, mint ahogy mobiltelefonnal se lehet fotografálni, legfeljebb kattintgatni, az ideális méretről pedig azt gondolom hogy a marketing azért gondolja, hogy a plázabojokra és cicákra kellene hallgatnia, mert a marketing még életében nem fényképezett.

A helyzet az, hogy minél kisebb egy fényképezőgép, annál nehezebben fogod azt marokra, kedves olvasóm, annál kényelmetlenebb lesz használni, annál többet fogsz téveszteni munka közben, szóval annál inkább a géppel és nem a fényképezéssel leszel elfoglalva. A kis gép, főleg ha kis súllyal is párosul, kizárja, hogy rosszabb fényviszonyok között, de akár normál fényeknél is bemozdulás nélkül, berázás nélkül csinálj képet. Ehhez kapcsolódik a második tévhit: a gép legyen könnyű. A magyarázat az ellenérvre ugyanaz. Ami kicsi és könnyű, vagy nagy de könnyű, azt be fogod mozgatni. Ha a tárgynak súlya van és kiterjedése, akkor stabilan tudod két kezedbe fogni (a félkezes gépekről beszélni se akarok), akkor a kezed mikromozgásai, an instabil állásod nem fog eleve rossz képet adni a végeredménynél.

Aztán a másik ilyen tévhit, vagy marketingfogás, hogy az a jó, ha a hátsó LCD kijelző szuper, hiszen azon kell nézzed ami történik exponálás közben. Én meg azt mondom, hogy ha jó gépet akarsz, válassz olyat, aminek van normál optikai keresője, és használd azt. Annak kell jónak lennie. Nem véletlenül találták ki a leica-méretű gépeknél (aki nem tudja, mi az a leica-méret, annak: régebben voltak síkfilmek, aztán rollfilmek, és utána jött a leica-méret, a 36 mm-es filmtekercs) a keresőt olyannak, amilyennek. LCD-ről nehezebb komponálni, nehezebb időben jókor exponálni, mert általában az LCD késik.

Oké, a méret tehát ne legyen picuri, a súlya érezhető legyen, és legyen rajta normális optikai kereső. Mi kell még? Hát, ha jót akarsz és tényleg fényképezni szeretnél, akkor lehetőleg minél több mindent tudj manuálisan is állítani, lehetőleg mechanikai megoldásokkal és nem menüben kavircolva. Mert a menüt akárhogy megtanulod, jóval több mozdulat általában előhívni és puttyogtatni, mint egy tárcsát vagy forgattyút eltekerni a megfelelő irányba.

Kérdés a memóriakártya mérete is. Hát, igen. Ez az ős digitális problematika alapja. Ugyanis ahogy fejlődik a technika, egyre nagyobb kártyák kellenének, hiszen nagyobb a felbontás és így a kép mérete is. Ugyanakkor a digitális fényképezőgépes világ talán legnagyobb zsákutcája a sebesség. Az, hogy lecsökkent az exponálás és a megnézés közötti idő, tehát amit lőttél, azt egyből nézed, lősz megint, mivel nincs film, ami pénzbe kerülne, nincs macera a laborban, így lősz akkor is, ha értelmetlen. Viszi a villany, hadd szóljon. Igenám, csakhogy ezzel az a baj, hogy azt se tudod, mit csinálsz, azt meg még kevésbé, hogy miért, és hogyan. Téveszme azt gondolni, hogy ha 100-at exponálsz, abból nagyobb esélye van annak, hogy lesz belőle jó kép, mintha tizet. Merthogy ezzel a módszerrel csak azt éred el, hogy a szemét mennyisége nő. Tehát ennek okán én azt mondom, elég egy 512-es kártya is. Legalább majd spórolsz a felvétellel.

Fentiekkel lehet sokan vitatkoznának. Én nem mondom, hogy nálam az igazság, csak a tapasztalat mondatja, hogy a sok bemozdult, komponálatlan, életlen és rosszkor exponált képnek van oka. Nem a gépek szarok. Hanem a digitális felfogás az, ami tévút. Fényképezni nem lehet kapkodva, koncepciótlanul és úgy, hogy rábízod magad a villanyra, hogy az majd a kis agyával a gépben kiszámolja, hogy mi a jó, az meg épp elég, hogy te ott vagy. Igen, mára már arcfelismerő rendszereket is tesznek ezekbe a szép új kütyükbe, mert hátha aki a gép mögött áll, nem képes rá, hogy rájöjjön, hogy a kamerája előtt egy ember áll és nem egy poszter vagy egy csaucsau. Talán ez a magyarázat. Másra gondolni sem merek. :)

Összefoglalva, ha fényképezni akarsz és nem a világban termelődő vizuális zajt akarod növelni, akkor vegyél nehéz, nagy gépet, amibe nem teszel irdatlan kártyákat. Az elején lesz nehéz csak, amikor a társaságban hülyének néznek, vagy mamlasznak, hogy nem kattintgatsz, mint az ökör. Aztán el elmúlik idővel, elfogadják, hogy te ilyen kis lassú és nehézkes vagy. És még az is lehet, hogy a végén ráérzel az ízére a fényképezésnek.

Olvasom Leilát. Régóta, kitartóan. Eszembe jutott a kilencvenhetes-nyolcas év. Amikor előbb anyám, majd apám ment el. Milyen hülye ez így leírva. Ment el. Meghaltak bazdmeg, nem elmentek, kurvára meghaltak. Egy év se kellett hozzá, hogy akkor abban az évben úgymond legalábbis elvileg felnőjjek. Persze ez még előttem áll igazából. Mert mindig előttünk áll, amíg van valaki, akire vigyáznunk kell, akit ápolnunk kell. Amíg van valaki, aki vélhetően előbb hal nálunk. Addig kérem nincs felnövés, mert az ilyen dolgoknak viszonylatában van mindig valami gyerekes.
Hogy hogyan kell ezt feldolgozni? Hát, nem tudom. Anyámat nehezebb volt, mert akárhogy is kizsarolta azt, hogy úgy éljek, ahogy szerinte kell - sikertelenül, de zsarolta rendületlen - szerettem őt. És mai napig tud hiányozni. Apámmal ez a helyzet másképp volt, és van, ő valahogy mindig mindent meg tudott tenni, hogy ne legyen jó vele egy légtérben élni, létezni. És ezt úgy csinálta, hogy persze a hiány megvan, de ez a hiány az én hiányom, belőlem hiányzik és nem az ő hiánya. Apám révén kitolódott a szembesülés azzal, hogy nincs család, nincs kapaszkodó. Nem mintha általa lett volna valaha is. De érzésben vagy nem tudom, miben mégis még fél évig nagyjából úgy lehetett csinálni, mintha. Aztán már nem.
A gyász. Az nagyon nehéz akkor, amikor aki meghalt, az nagyon soká küzdött, hadakozott a halállal. Azért nehéz, mert ennek szerintem van egy normális ritmusa. Mármint a halálnak. És ebbe sok minden külső dolog be tud avatkozni, nyújtani az időt, odadobva előbb a méltóságot, aztán a türelmet, szóval nagyon nehéz ezt elmondani, de van olyan, amikor az ember a gyászban megkönnyebbül. Mert az utolsó idők ritkán mennek méltósággal. És talán az ilyen tapasztalás embert próbálóbb, durvább és igaztalanabb, mint maga a megbetegedés vagy öregedés vagy akár a halál maga.
Kell gyászolni. Én mindenkinek azt mondom, hogy ezt ne spórolja meg. Engedje el magát. Hagyja, hogy átfolyhasson rajta a hiány. Hogy sajnálhassa magát. Mert mindannyian magunkat, ittmaradókat sajnáljuk, akkor is, ha a konvenció szavai a halottról beszélnek.

Azt tudom, hogy nagyon féltem attól, hogy elfelejtem anyám hangját.

Tegnap ebédre lazac volt currys rizzsel, vacsorára mákos guba, vajas-vaníliás tejjel, sütve, és glögg hozzá, mazsolával. ezt a glögg dolgot fogjuk ismételni, ez jó. most ebédre sül a liba almaágyon, hozzá sült kockakrumpli lesz, estére meg flódni. évente kétszer-háromszor csinálok flódnit, soha nem tudok jól rákészülni. már most szakad be a hátam. a recept, az jön.

tészta 80 deka liszt, 40 deka margarin, 15 deka porcukor, 6 tojás sárgája, másfél deci félédes bor. (tokajit szoktam)
a porosokat összekutyulod, a margarint én fel szoktam olvasztani mikróban, és beledobálom a tojás sárgáit, aztán botmixerrel összekeverem. ráöntöm a lisztes cuccra, aztán gyúrom. amikor már összeállt, akkor öntöm bele a bort is. ebből egy jó kis tészta lesz. egy csipet sót tessék tenni bele (oké, én teszek). öt részre osztod a tésztát, úgy, hogy az egyik nagyobb legyen. betekered folpakkba és hűtőbe teszed. ezzel kezdd, a többivel el fogsz molyolni úgyis.
mák 40 deka darált mák, 30 deka porcukor, 10 deka mazsola, 2 kanál baracklekvár és két narancs héja reszelve, 2 deci bor (2.5 szokott kelleni és itt kezd kevés lenni a 7 decis üveg) ezeket összekevered, és felfőzöd. aztán hagyod kihűlni.
alma 1.2 kiló hámozott, vékonyra szelt alma, 3 deci bor, amibe az alma ízétől függően kerül 1-2 kanál méz, 2 evőkanál porcukor, fahéj, szegfűszeg. átpárolod, nem péppé és ne egyben akard, nem fog menni, adagold szépen. kontyod alá üt majd a gőz, és vidám leszel. amikor kész, ezt is hagyod hűlni.
dió 35 deka dió, 25 deka porcukor, 10 deka mazsola, negyed tábla csoki (nem tej), 1.5 deci bor (kettő szokott kelleni, a francba, és itt veszed észre, hogy elfogyott egy üveggel és kevés lett - ha összeadod, már túl vagy egy üveg boron.) felfőzöd, hagyod kihűlni.

előveszed a tészát, kinyújtod a legnagyobbat, és alulra teszed egy teflon tepsibe, úgy, hogy az oldalán is felhúzódjon, tehát ki legyen rendesen bélelve. erre első réteg a mák. ellapogatod, kinyújtod a következő tésztát is, és ráteszed erre a mákra. megszúrkálod villával! ezt ne feledd el. aztán a borban párolt almát teszed rá, amit előtte kellő mennyiségű (nem tudom, mennyi, látod majd) prézlivel összekevertél, hogy ne legyen nagyon leves. utána megint tészta jön. szúrás. és a dió, elterítve, majd megint tészta, szúrkálás. és végül szilvalekvár, amit a tésztára kensz. 20-30 deka biztos kell, szóval legyen két üveg kéznél. megkened és ráteszed az utolsó lapot is. (rétegrend tehát 40 deka tészta, mák, 30 deka tészta, alma, 30 deka tészta, dió, 30 deka tészta, szilvalekvár, 30 deka tészta.) ezt megkened tojásfehérjével, húzol bele villával szép mintákat és meg is szúrkálod. és beteszed a sütőbe. lassú tűzön baromi soká kell sütni. és még egy picit tovább.

update: tehát tényleg minimum 3 órát kell sütni, 160-170 fokon. és meg kell szúrkálni, és az almára kell prézli.

amikor elkészült, megvárod, míg meghűl nagyjából. kiborítod egy deszkára. és egy másikat is ráteszel és megfordítod, ügyesen. én elektromos késsel szoktam összevágdosni. és eszed. és lefekszel aludni. mert addigra meghalsz.
   szerintem ez a legfinomabb sütik egyike. lehet venni persze boltban is, de az meg milyen már... egyet nem javaslok, hogy a maradék bort megidd főzés közben. flódnit ittasan csak rosszat lehet csinálni, ahogy egyáltalán, főzni csak józanon szabad. keith floydot is legfőképp a gyógyegér szittyózásaiért utálom. meg mert mindent mellészór - hja, van stáb, aki rendbetegye utána a körletet.

Nekem a nagy imre temetéssel kezdődött minden, amit újkori történelemnek hívok jobb híján. előtte is voltak március tizenötödikék, ahol nem a hivatalos verzió szerint ünnepeltünk. néha kaptunk vizet is, ez benne volt a palackban. euforikus volt, amikor a köztársaságot kikiáltották. és meglepett, hogy mindez egyetlen összetűzés nélkül megtörtént. hogy a kádárista rezsim átadta a hatalmat. akkor azt gondoltam, így volt jó.
   ma másképp látom. úgy vélem, ha akkor égnek autók, ha akkor nem tálcán adják át, hanem harcok, tüntetések árán kell elérni a szabadságot, akkor ma jobban becsülnénk azt, amink van. és akkor a szélsőjobb nem heccelhetné a szegény embert - akkor közös élmény lehetne, amit demokráciának hívnak és megvédenénk azt, nem ellene mennénk.
   ma hallgattam nádas pétert, aki azt mondja, olyan, hogy az egész országra szóló morális válság nincs, nem lehet, mert a morál személyes dolog. egyéni válságok lehetnek. az elmúlt 16 évben mindenki megtanult hazudni. politikus, médiaszemélyiség, de a sarki boltos is, a benzinkutas is, az orvos és a tanár is.
   demagóg leszek. amikor lopod a szoftvert, amikor csalod az adót, amikor átvered a főnököd, amikor szivatod az alkalmazottad, amikor minimálbérre jelented be magad, akkor mit csinálsz? akkor nem hazudsz? amikor azt mondják neked, hogy adócsökkentéssel ki lehet ebből kerülni, amikor azt mondják, hogy a csőcselék nem lopott, rabolt a tévénél, amikor azt mondják, hogy az utcai harccal nyerhetsz, akkor nem hazudnak neked? de. hazudnak. mi lehet az értelmes válasz?
   semmiképp sem az anarchia és semmiképp sem a vandál őrjöngés. eddig minden választáson minden párt minden választónak hazudott. mindenben. mert nem lehet nyerni igazmondással. ha antallék elmondják a valóságot, hogy üres a pince és a padlás és akkor ott a nyerés után bevállalják, hogy azonnal megszorításoknak kell jönni, lehet, elküldöd őket a picsába. nézz magadba: elfogadtad volna? pedig az lett volna a tisztességes, ha elmondják és megteszik. akkor ma ha nem is ausztriához hasonlóan, de biztos, hogy a mostaninál sokkal de sokkal jobban és stabilabban élünk. ezt spóroltuk akkor meg. és ezzel nem tudunk szembenézni, hogy ez hiba volt.
   ha orbán az igazságot mondaná, akkor elmondaná, hogy ahhoz, hogy bevezethető legyen az euro, milyen gázár kell, milyen tandíj, milyen egészségügy - mert álomvilág, ha azt hiszi bárki, hogy ezek nélkül egy iparilag és mezőgazdaságilag, nyersanyagban és emberanyagban is szegény ország meg tud állni a lábán és lépést tud tartani akár csak a szomszédaival. orbán ezt nem meri elmondani, mert lenullázná magát és pártját. ezért nem is mondja. tőle te az igazságot soha nem fogod hallani.
   kár egymás torkának esni. nekünk is, másoknak is. azzal csak a többi környező ország jár jól, hogyha innen emiatt elmennek a befektetők hozzájuk, ha romlik a hírünk a vandalizmus miatt. kéne menni dolgozni. kéne tenni a dolgát mindenkinek. másképp nem fog menni. akár hazudott gyurcsány, akár nem, demokratikus választáson nyert a pártja. és elkezdték a reformokat. ha nem hagyod, hogy végigvigyék, elodázod csak a keserű pirulát bevenni. ha szarul csinálják, 4 év múlva másnak adod a kormányzás jogát. ez a parlamenti demokrácia lényege, ezt kiáltották ki 89-ben, ezért harcoltunk és nem kéne ezt feladni.

Szeptember tizenegy évfordulóján balla demeter eddig sehol nem publikált ötvenhatos képeit szkennelem. öt éve épp a házat újítottuk fel. emlékszem, szétvertük a falakat, álltunk a romokon, amikor gábor barátom telefont kapott, hogy azonnal kapcsoljuk be a tévét. akkor már az egyik torony lángokban állt, aztán leomlott, majd a másik is - mi csak ültünk a szoba közepén, néztük a képeket, megdöbbenve, újra és újra, szólni se tudtunk, annyira hatás alá vont, ami történt. egy óra is eltelt, mire annyira felocsúdtam, hogy kimentem a kertbe. felnéztem az égre, és azon tűnődtem, hogy végülis mi a francnak építjük mi itt a házat, amikor bármelyik percben egy eszement lerombolhatja azt. minek hosszú távra tervezni? háború lesz? így tör ki egy világháború vajon? ilyen egyszerű, hogy egyik pillanatban még káromkodsz, mert a kezedre vágtál a kalapáccsal, aztán meg nézed, ahogy emberek ugranak ki egy égő épületből? minden eltörpült, minden viszonylagossá lett.
   amikor az orvos megmondta anyámról, hogy rákos és nem tudnak segíteni, épp így éreztem magam. kimentem a vakító napsütésbe a kórház kertjébe. nem tudtam se sírni, se gondolkodni. leültem a padra, rugdostam a földön a port alattam. néztem, ahogy tovaszáll. és nem értettem semmit, de tudtam, hogy ez most valami olyan, amit nem lehet helyretenni igazából, sem megélni, ez valami felettem álló, valami nem irányítható.
   nem tudom, ötvenhat milyen volt, néhány elmesélt történetet ismerek, persze. demeterét is, hogy ment végig a rákóczi úton, hogy mennyire furcsa volt szembesülni a pusztulással, a kiégett harckocsiban törpére összesült orosz katonával, a zászlóval letakart halottakkal. szeptember 11-et sem a saját bőrömön tapasztaltam, mégis, amikor újra látom a képsorokat a toronyba csapódó gépekkel, ugyanaz a borzongás, ugyanaz a döbbenet ér utol időről időre, pedig eltelt öt év. nem fogok amerika felett, bush felett pálcát törni. egészen biztos vagyok benne, hogy ha a cnn közvetítené, éppoly megrázó képeket láthatnánk irakból, jordániából, mint new yorkból, vagy izraelből. a háború pusztítása egyformán fotózható. az emberek itt is, ott is állva halnak meg. ma mégsem tartom ildomosnak, hogy vitázzunk azon, mit s hogy csinált - és hogy lett volna jobb, ha csinál - amerika, aki jóllehet nem vandál terroristák, hanem egy elhibázott politikai-gazdasági-hatalmi játszma áldozata lett. moore fahrenheit 9/11 filmje nagyon fontos, nagyon igaz film. de nem ma kell megnézni, nem ma kell róla beszélgetni. holnap már lehet. ma emlékezni kell az értelmetlen pusztításra, bárki kezében is legyen a fegyver, bármilyen igazságot is akar hirdetni vele. a fegyverek igazsága - hazugság, ahogy a bombákkal terjesztett demokrácia, hit, meggyőződés, vallás - terror. bármi az, amibe embereknek erőszak által kell belehalnia.

Elgondolkodtat az @®© pályázat. vajon mi lehet annak az oka, hogy az évről évre megrendezett dzsembori 7 év alatt se tudta termékeit beverekedni a mainstream reklámba, hogy hiába az erőlködés, ugyanazokat a lehetetlen, nézhetetlen, stupid reklámokat csinálják az ügynökségek, akár ugyanazok az emberek is, akik itt kiállítanak. van itt mondatpályázat, video, plakát természetesen, szóval színes, szagos, szélesvásznú - de nem vagyok biztos benne, hogy azt a célt szolgálja, amire hivatott, amire született. mi nem merünk a toscani féle szoft vonalon se elindulni, még egy tehén kiállítás is kicsapja a biztosítékot. most gesztiék eleve erre utaznak, remélem, nem csak a verbálterrorig jutnak el. geszti hajlamos lemenni nyálgépbe ugyanis, igazán nagyot dobni eddig nem mert.
   anno volt egy nagy generáció, nagy álmok és nagy kiábrándulások, főképp disszidálások. a mai ötvenesek, hatvanasok. ugyan nem törvényszerű, de érthető, ha az emberi túlélési ösztön hatása okán elcserélték a lázadásukat balatoni nyaralóra, new yorki műteremlakásra, párizsi épphogymegélésre - de nem kevesen közülük azért igencsak maradandót tudtak alkotni, nehezen is adják át a helyüket, mert nem nagyon van kinek.
   aztán volt egy kis generáció - a mai 40 és 50 közöttiek, akik a nagyok miatt - talán szerencséjükre - későn, vagy soha nem kerültek a mainstreamba. lett is belőle nem kevés öngyilkosság. legtöbbjük az üzleti életben kárpótolta magát, ha már művészetben nem érvényesülhetett, ha már a rendszerváltás elsöpörte az alternatív kultúrát, legalább pénze és hatalma lehessen. nézzünk körül, kik ülnek a cégvezetésekben, kik a fő menedzserek, hol összpontosul a lé. kérdés, éreznek-e lelkiismeretfurdalást, van-e bármi megkeseredettség bennük azért, mert az álmaikat bankbetétre cserélték. nem sok.
   na de mi van az utánunk jövőkkel? egyrészt mi se adjuk könnyen a koncot. apáink késő halnak, fiaink meg pofátlanul üres fejűnek tűnnek. vajon lehet a pókerben csak blöffre játszani? ezt próbálja a mai húsz, legfeljebb harminc éves. neki mindegy, mi van itt, megpattan akármikor akárhová, ahol van zseton, csajok és fű. a neten megtanult szájkaratézni, főleg falkában támad, főleg valós háttér nélkül. mert a háttér nem érdekes. a kis generációs papa és mama mindent megad, futja a cég pénzéből, játszá' csak. és a tizenéveseknek már ezek a juppie gyerekek a sztárok. teljes playback. retro, reflux és remix. és ha megkérded, hogy véletlenül nem-e kéne-e valami saját ötlettel előállni, kiröhögnek. minek az?
   valami igencsak elszakadt. nincs folyamat, csak elszigetelt csoportok. a politika túl sok alkotó embert darál be. itt, ebben az országban a becsületes éhkopphoz túl sok a pénz, a laza függetlenséghez túl kevés. mindig így volt ez, nem gyurcsány és nem orbán találmány, hisz a barakk ettől működött, és ettől működik ma is. félsz, hogy elveszted a havi 150 ezres megváltást, ha lenn vagy, ha meg fölsodort a sors, akkor a látszathatalmad félted. holott mindkét végen a kezedben a lehetőség és eszköz a megváltásra, de kit érdekel kétezerhatban egy földalatti megváltó. elkopott alólunk az underground, és nincs helyette semmi.

Mohón élni a szakadék szélén, / Kezdjük a végén! Kezdjük a végén! / Okos szájak, edzett szívek, / Mindenki hisz valakinek.
Romolj meg, ostromolj meg, / Szelíden, szépen és halkan, / Romolj meg, ostromolj meg, / Nagyon durván és nagyon lassan...
Választani túl késő, / Már semmire nincs idő / A jövô elôttünk romokban hever, / És ha nem akarjuk, nem jön el, / Van aki félig és van aki végig, / Jól tudom, ez nem álom, / Van aki félig és van aki végig, / Annyi életem van, ahány halálom...

Amikor az ember lekanyarodik az autópályáról, a világ megváltozik. nem, ez nem csak időutazás, itt valami egészen más világba csöppenünk. emlékszem, egyszer szigetváron volt koncertünk, hazafelé gyalogoltunk, majd hajnalban keresztül kellett menni pécsen, így vetődünk az atom piacra - akkor is éreztem, hogy ez felejthetetlen lesz. miskolcon meg avas van, és ne feledkezzünk el bőnyrétalapról sem, ami így ebben a formában persze 1992-ben megszűnt, de azt soha nem felejtem, amikor hajnalban győr felé menet laci kollégám álmából ébredve felvisított mellettem: görénytalp! edzett vagyok tehát, de ez a loncsos lakópark ez elgondolkodtatott. vajon ez hogy fog beépülni a nyelvbe? és ki az, aki ezt kitalálta? és mitől loncsos? oké, persze van sokféle értelme ennek a szónak, na de egy lakópark hogy lesz loncsos? (ez a kérdés a malomdombnál is felmerült nálam, mert névvel ugye nem viccelünk, de a malom és a majom közti különbség igen kicsi, viszont viccnek nehezen kihagyható.)
az is kiderül egy ilyen utazásnál, hogy mennyire urbanizálódik az ember. egyrészt, kiszállni az autóból olyan, hogy elhagyja az ember az élethez nélkülözhetetlen kapszuláját, kiszolgáltatott lesz és valamit menthetetlenül lekésik persze. időveszteség. másrészt ha ki is száll, az biztos, hogy olyat lát, ami az ott élőnek semmiség, smafu, sőt, ha meglátják a rácsodálkozó ábrázatját, ki is nevetik majd érte. így voltam ezzel a mezővel, amin ez a liláskék virág (jó, nem virág, hanem valami haszonnövény lehet) nőtt. végül megálltam, csináltam egy képet - itt jön be az, hogy akármi jó is a digitális képezőgép, de nem azt adja, amit a filmes. hogy nem vagyok teljesen hülye, attól nyugodtam meg, hogy hazafelé jövet láttam, ahogy ugyanott megállnak srácok, állványos nagy kamerával (talán fakamera volt), és ugyanazt kezdik fényképezni. akkor már nagyon otthon akartam lenni, nem álltam meg.
már majdnem kapolcson jártam, amikor balra tőlem ezt a kis házat láttam a fák között. a ház maga értéktelen, biztos. de az a környezet, amiben volt, meseszerű, álomból való, nem evilági volt. persze másnak mások a preferenciái, gondolom ezzel is, a képekkel is úgy lehetünk, mint az illatokkal. vagy megfog, vagy taszít. és tenni se tudunk ellene. tudom, vannak, akik el se tudják képzelni, hogy kertjük legyen, vagy ha van, azt úgy veszik, mintha a világ esküdött volna össze ellenük. nem ítélkezem, mert ennek éppúgy nyomós oka lehet, mint bármi utálatnak, de az én rendszeremből nézve nehezebb lehet az életük. gyerekkorom kertben telt, ágfalván is volt kertünk, lőrincen is, ez nekem természetes volt. azt nem mondom, hogy idegen lett a lakótelep, jól éreztem benne magam, megvoltak a haverok és minden, de hogy 3-4 ember 60-80 négyzetméteren legyen összezárva, úgy, hogy nincs élő környezetük, az hosszú távon nem tartható. aztán 6 éve újra van kert. sok vele a gond. nem is gond, munka inkább. a kert olyan, amilyenek mi vagyunk. némely szomszédunk a földet söpri napestig, mert szerinte ha lehull egy levél, akkor az koszos. takarítani kell. na, én nem ilyen vagyok, sőt. az egy másik dolog, hogy munkám miatt nehezen tudnék vidéken élni, mert az internet sok mindent pótol, de a személyes találkozásokat nem. és biztos, hogy bezártnak érezném magam, ha nem tudnám a tudattalanom hátuljában budapestet. de az állandóan jelen lévő másik énemnek igen kedves az ilyen beszőtt-benőtt világ.

Hurrá, nyaralunk! hol nyaralunk? hát a balcsinál, perszehogy. namost ez nekem elég rendesen kimaradt. mármint nem a nyaralás, hanem a balcsi - lévén nem volt soha rokonunk, akinek lett volna nyaralója ott. emlékszem, amikor elköltöztünk sopronból, akkor felmerült valami ötlet, hogy netán mégse tómalmon vegyünk telket, hanem a balaton mellett, persze drágább is lett volna, na de anyám elvetette az ötletet. ő vissza akart bírni járni oda, neki kellett sopron. nincs apelláta.
   na, egyszer voltam zánkán (vagy ez szemes, nem tudom) úttörőtáborban, emlékszem kék és sárga műanyag nagy sátrak voltak, persze én kékben voltam, tök ismeretlen fazonokkal. már útban lefelé megfáztam, aztán egy fürdés a balcsiban éjjel, naná, hogy szökve, és másnap már beteg is voltam. jó, jó, biztos pszichoszomatizáltam is. a lényeg, hogy a kék dög meleg sátorban rohadtam egy napot. de így volt módom végignézni és hallgatni azt, ahogy az egyik tanár fűzi a másik tanárrnőt, hogy ugyanmár menjen vele be a sátrába. sokáig, emlékszem, nem kellett fűzni. nos, egy hétig se voltam ott. volt valami magyar computer is, valami faházban, ott lehetett basicban programozni. na ez annyira nem volt érdekes, de hogy főjjek a napon, az még vállalhatatlanabb opció volt, így ha nagy meleg volt, prüntyögtem a géppel. a kaja iszonyatos, valami műanyag bögrében (sárga, füles) borzalmas citromos meleg víz, zala vagy más undorító felvágott, aszott zsemle, ebédre rizseshús, vagy tökfőzelék, szóval csupa olyan, amit utáltam. és valahogy a barátkozás se ment igazán. naná, a haverok lőrincen, én meg penelek a hülye táborban... apámék pénteken lejöttek látogatni, én mondtam, hogy akkor én most velük hazamegyek. azt hitték, viccelek. ez volt az első és utolsó ilyen szervezett nyaralásom.
   a kép blahán készült, a corvin áruház oldalán van ez a remek reklám, mint látható, igen olcsón mérik a ruhát. egy hajléktalan fele is benne volt a képben, de elmosódott. rendezett arcú nő volt, fedél nélkül-t árult. adtam neki egy százast, mert azt hitte őt fotózom. most vegyem el a kedvét azzal, hogy elárulom neki, hogy nem?

Otthon áruház, úttörő, verseny, csillag, divatcsarnok, corvin, skála, sugár. némelyik még vegetál, de lassan kikopnak ezek a régi boltok. emlékszem, anyám, amikor kis pénzhez jutott, szólt, hogy menjek be a pancsiba (pannónia puskin utcai központja) ahol dolgozott, várjam meg, amíg végez és utána elmegyünk venni ezt vagy azt. mikor mit kellett. kabátot, cipőt, nadrágot - általában ruhaneműt. persze az ő elképzelései és pénztárcája nem állt arányban az enyéimmel, rendre vita volt, neki bepirosodtak a szemei, énnekem elment a kedvem az egésztől, mert mondjuk ő a szürke hálós-rongyos duranos kabát helyett, valami tovább tartót, valami épeszűbbet akart volna venni. aztán meglett, amit akartam, otthon belátva, hogy mégsem az tetszik, de hordva dacosan, keményen, egy hétig. biztos egyszerűbb lett volna, ha odaadja a dologra szánt pénzt, de akkor kivel járta volna be a boltokat? apám erre totálisan alkalmatlan volt, nővérem meg már a maga ura (vagy az ura ura). néha vettünk lemezeket is. pontosítok. lemezt. sose többet. egyet. azt lehetett. deep purple. nem tudtam, milyen zene, de tetszett a bortója. füst a víz felett, koncert. egyszer meg már pesten laktunk, de visszamentünk nyaralni sopronba - milyen érdekes ez is, hogy feljöttünk lakni ide onnan, de oda jártunk nyaralni - és ott a várkeren megvettem a bizottság első lemezét. kalandra fel. drága anyám, igyekezett jó képet vágni a mit látsz laca üvöltésre. mert az az iszonyat cseh lemezjátszón is pontosan lejött. sőt, mintha ahhoz a lemezhez találták volna ki. hát, így vásároltunk, anyám, meg én.
   rohadt meleg volt, ment a légkondi, tankoltam, vettem pályamatricát. azt gondoltam, hogy szombat fél 10 magasságában nem lesznek ennyien az utakon. a kép a rákóczi úton készült, autóból, lámpánál. az otthon lámpasora még megvan.

Hétvégén egy gyors kiránduláson voltam taliándörögdön. gyorsnak kellett lenni, részben mert dög melegben az ember nem lassúskodhat, másrészt haza is kellett érni emberi időben, meg első vizitnél jó, ha az ember tudja, hol a határ és nem úgy kell kirúgdosni. szőke andráshoz voltam hivatalos - ajánlottam már őt én a videoblogjával. két hónapja dolgozunk egy közös projekten, aminek alapja andrás filmetűdjei, mellette oktatás, képregény, mediawave és fotók. ezt beszéltük át az új helyzethez igazodva, majd kaptam egy jó kis idegenvezetést a dörögdi házban - Marton István korcsmája, bor, sör, pálinka korlátlan kimérése - no meg finom három fogásos ebédet is gabitól, megnéztem a teknősöket, úgyhogy töltekezve indulhattam haza. készültek képek is, majd apránként láthatóak lesznek a taxiban.
   egyre biztosabb vagyok benne, hogy együtt dolgozni csak megszállott emberekkel érdemes. ez a fajta megszállottság, ami mondjuk andrás sajátja is, a mai fiatalokból sokszor hiányzik. ha nem tolsz alájuk csúcstechnikát, ha nincs mobil a kezükben, már kétségbe vannak esve. persze, öregszem. de 20 évesen is nagyon messze volt tőlem az a fiskális gondolkodásmód, amivel a maifiatal döntéshozók helyzetekhez, emberekhez és problémákhoz közelítenek. olvassatok bele pár webnaplóba. főleg azokat ajánlom, amik egy-egy saját munka fényezésére jöttek létre, mintegy pótlandó a hitelesség látszatát. emberek, akik még egy éve sincs, hogy egyáltalán feltűntek a neten, de már kisdoktorit írnak elméletekből, amit nemhogy itthon, de külföldön se támaszt még alá a gyakorlat. a lényeg, a pénz. nem a pénz egészséges körforgása, hanem a birtoklása, és a pénzen vett hatalom érzete. nem saját pénzükkel játszanak, de ne legyenek kétségeink, lesz belőle nekik is saját vagyonka, lágy kenyér és szólószőlő. meggyőződésük szerint a létezésük hitelesíti őket, azonnal, sőt: hitelesebbek ők mindenki másnál a más pénze okán.
   az internet részben információk gyűjtőhelye, részben szabad publikálási rendszer, de egyre inkább pótszere valami olyannak, amit a való életben elveszíteni látszunk. valós közösségek helyett egyre több virtuális tér képződik, már blogokat is csak falkában jó írni, az élet valódi kihívásainak jószerivel háttal - mert az félelmetes, fárasztó és büdös. ezt a trendet kell most gyorsan meglovagolni, ráhúzni, hogy ez már a webkettő, és elhitetni, hogy neked ez jó, falkában létezni könnyebb, minél többen vagy, annál jobb lesz neked. nem sok független személyiség kell a netre, hanem a mindent el(d)öntő massza. de ha a külcsín mögé nézel, ha a sok innen-onnan levett "tartalom" mögé, akkor a rendszer ismerős. minél többen vagy, annél könnyebb belőni, mint közösség, könnyebben ér el a reklám, generálod a kattintást, olvasol és olvasnak...
   van egy régi, jól bevált játék. ha valaki valamit nagyon mond neked, bele az arcodba, mint szlogen, nézz utána, mert lehet, hogy annak az ellenkezője az igaz. ha valaki azt mondja neked, hogy számít a véleményed, jóllehet épp fordítva van, és magasról tesz arra, mit gondolsz a világról, neki elég az, ha a sajátja hízik. figyelj a webkettőre. közösségépítés, vagy pilótajáték? figyelj a zászlókra. régi, jól bevált szokás, hogy azt varrják rájuk, amit látni és olvasni akarsz. mielőtt beállsz közéjük, adj magadnak időt mérlegelni, vajon valóban rólad, érted szólnak a harangok, vagy feletted kongatják őket? (igen moshi, megkövetlek, igazad volt anno, abban, amiben.)

Kezdjük azzal, hogy szerénytelenség nélkül állítom, közép-európa legjobb palacsintáját sütöm, sőt, egész odáig megyek, hogy nehezen lehet az én konyhámban rosszat enni. megtanultam főzni - ami állítás már eleve marhaság, mert véleményem szerint főzni nem lehet és nem kell tanulni. el lehet lesni dolgokat, lehet venni szakácskönyveket, de valaki vagy megszereti a főzést, vagy ha nem, akkor mindegy, annak főztje lehet laktató, egészséges is, de jó semmiképp se. nem főzök sterilen, nem méricskélek minden áron. a receptek arra jók, hogy az alapokban az ember ne tévedjen nagyot, de idővel már csak olyan egy szakácskönyv (ha jó), mint egy művészeti album. nézegeti az ember, mosolyog, rácsodálkozik, nyel nagyokat, de másolni semmiképp sem akarja azt.
   kevés nő tud jól főzni. talán türelem kérdés ez, talán fantázia, talán bátorság vagy kitartás - némely dolgok esetében (tészták) a kézi erő hiánya is lehet az ok. mindenesetre amikor valami igazán döbbeneteset eszik az ember, amikor szíve szerint féloldalt fekve enne-inna rogyásig, déltől estig és még tovább, csak abba ne maradjon, nos, ott a konyhában általában férfi volt az elkövető. nem otthoni példa ez, apám csapnivaló volt ebben is, mint szinte mindenben - rántottához lelkesen sózta meg az olajat, és ennél messzebbre a kulinária erdejében soha nem merészkedett, inkább evett hideget, de főzni még egy maggi levest se mert. anyám más volt. ő főzött, rendületlenül. megvolt minden esemény menüsora. hétvégén általában rántotthús, sült krumpli vagy püré, és saláta. no, ez már egyedi volt: vagy fejes saláta, cukros ecetes vízben úszva, de valóban, bőven merülve, oly ecetesben, hogy mire félig értünk az evésben, addigra kifehéredett a szánk is. de élveztük, rohadt jó volt, na, lássuk be. a másik, az a nemzetiszín saláta volt, karikára szelt paradicsom, hagyma és zöldpaprika. ez is a cukros-ecetes lével leöntve. no, ebből mai eszemmel érthetetlen módon a paradicsomot soha nem voltam hajlandó megenni. de még az is elég volt a bajhoz, ha a paprikám mellé keveredett EGY magnyi paradicsom. akkor az már nem kellett. ahogy nőttem, úgy fanyalodtam a hagymára rá, amúgy nem ettem. ma sem nagy barátom.
   ha már evés... hogy még rettenetesebbet meséljek: nyáron, mamánál nagyon jó volt, amikor nagy bicaj után hazaérve végre ehettünk. karéj zsíroskenyér - igen finom kenyér volt még akkoriban, meg sós kifli is, de ezen kár merengeni - ami eddig rendben is van. de én soha nem voltam mást hajlandó megenni, csak a papíros bolti zsírt. semmi mást, már a műanyagost se nagyon. olyan, hogy kisült hús zsírja, szóba se jöhetett, akkor inkább éhes maradtam. marika néni a szembeszomszéd gabi anyja tudta ezt, amikor ő látott minket vendégül, akkor nekem külön kent kenyereket ilyes mód. többieknek meg a húszsírosat. aztán ott volt az uborka. imádtam, de csak az eceteset. csemege? soha! azt már nem. vagy ami a legviccesebb: a krinolin. mai napig nem tudom megenni. igaz, ebben benne van a nyár is, amikor katonákat csinált nekem nagyanyám, finom kenyér, azon vaj és egy-egy krinolin karika. na, azok a krinolinok mindig a macskáknál végezték, amikor kiment a mama. vagy a kanapé alatt. aztán amikor nyaranta egyszer elhúzta a kanapét, volt nemulass, hogy miképp került ennyi krinolinkarika oda. hát igen - de ez így önmagában csak egy finnya. viszont a párizsit meg imádtam, meg voltam érte esve, hogy ehessek, ma is szeretem. pedig állítólag ugyanabból a húspépből van a kettő. ki érti...
   de vissza a palacsintához. életem első palacsintáját még a hegyen sütöttem klárival ketten, d nem volt otthon, hát gondoltuk meglepjük, sütünk ebédet. na, kevertük, kavartuk, de valahogy nem lett jó, szakadt, lukadt, égett, minden baj. d megjött, meglátta ügyködésünk, elnevette magát: "dehát gyerekek, vizet süttök?" klári szája legörbült, bennem elindult a dac. na, azóta sütök palacsintát én magam, volt már, hogy itteni házunk előző tulajával versenyt sütöttünk, mindenki a maga eszközével, módján. ugyanis, én a következőképp sütöm a túrósat: egy nagy króm habüstbe teszek úgy egy picivel kevesebb, mint egy liter tejet. löttyintek rá olajat, hintek bele pici sót, egy vaníliás cukrot, érzésnyi kristálycukrot, és tojás méretétől függően 3 egész tojást - és egynek a fehérjét, aminek sárga részét a túróra teszem. szóval ez a folyékony rész. veszem a botmixert, és szórom bele az üstbe a lisztet. szórom, keverem, szórom, keverem, amíg nem lesz olyan sűrű, amit akarok, plusz egy picit. és elteszem valahová ahol a macskák nem isznak bele, fél órára minimum. a túróval meg úgy van, hogy fél kiló túrót veszek, azt az egy tojás sárgát, amit írtam, pici sót, vaníliás cukrot, rendes cukrot és fahéjat. citromnak héját is reszelek bele, ha nem felejtem el. el szoktam. a túró milyenségétől függően kell mellé tejszín, én maresi kávétejszínt szoktam, az van itthon mindig. és fogom a botmixert és azzal zúzatom össze, amíg krémszerű nem lesz. mazsolát rumba áztatok, ha nem felejtem el, akkor órákkal előbb. ha igen, akkor hamahamar, és mikróban adok neki fél percet. leöntöm a feles rumot és beleszórom a mazsolát a túróba. elég sokat. összekavarom, kóstolom, ha kell még, kap cukrot. de azt bele kell kalkulálni, hogy a cukortól folyósabb lesz. na, utána az is áll. és amikor kezdem sütni, akkor előbb a tésztába öntök buborékos vizet, mert az biza besűrül. és a végén még olajat. és akkor van egy régi talán teflon serpenyőm, nem, nem profi palacsintasütő, hanem ez az ősöreg holmi. egy nagy titok van, de elárulom. palacsintát csak egy serpenyőben lehet sütni, abban aztán mást sohase többet, csak ezt. és soha nem szabad elmosni. ha vége, ki kell törölni papírtörlővel. ez a titok, ha ez van, akkor soha nem fog leégni a tészta. amikor valaki beavat egy sütőt, akkor az a módi, hogy 3-4-5 tésztát le KELL benne égetni. felvakarni és újra. és újra. na, akkor utána majd már az is jó lesz. énnekem van egy teflon lapátom, azzal forgatom, mert régen a sütőnk felett futónövény volt és akkor amikor dobáltam, fennakadt rajta. de ha nagyon kell villogni, persze tudom dobni is. ami még fontos: nadrágkorcba kell egy konyharuhát tűrni, és megfelelő mennyiségű folyadék is kell. régen, amikor még divat volt nálunk az alkohol, akkor ez a folyadék 1-2 sör volt, kötelezően. a sörről és egyébről már jó ideje leszoktam, de amikor palacsintát sütök, hiányzik még. a cigi is, de lássuk be, minden nem lehet egyszerre jó. elég, ha a palacsinta az. ahogy sütöm, fordítom, töltöm is. van, aki halmozza, meg csak amikor kész minden, akkor tölti. botorság. így bír lenni sok palacsintám, ami jó ebédre is, meg vacsorára is. én soha nem melegítem, szeretem hidegen is. és szoktam lekvárost is és csokist. újabban pedig az a perverzióm, hogy a túróba mazsola helyett rumba áztatott aszalt vörös áfonyát teszek. még jobb. na, jó étvágyat. majd még kulinálok ide máskor is.

Egyre többet jut eszembe a gyerekkorom. ilyenkor már bőszen készültem a nyárra, amit amíg soproni gyerek voltam, különösen fontosnak tartottam, mert jöhettem fel pestre a mamához. nem mintha sopront nem szerettem volna, ma is azon 2-3 város közé tartozik magyarországon, ahol el tudnám képzelni az életet - másik ilyen pécs és szentendre, nem is nagyon van több. tehát nem sopron miatt, hanem pest miatt. már az utcanevek is... gorkij, úz, tünde, nimród, csaba, móra ferenc... nagy részük ma is ez - a steinmetz kapitány persze már nem, és a vörös hadsereg útja is üllői út lett. kis változások.
   egyrészt ott volt az erdő. kettő is volt. az egyik a tünde utca végétől feljebb, ahol először motoroztam, 125-ös mtz-vel, igaz, jogosítvány nélkül, de legalább nem a saját motorom volt. alufóliával takartuk le a rendszámát... de ez az erdő ritkásabb és szabályosabb volt, ráadásul valami katonasági dolog is volt benne, szóval kevésbé szerettük, nem itt voltak a törzshelyeink. a csévéző másik oldalán, na az, az igen. az jó kis erdő volt. girbegurba földúttal, ami épp egy bicajnyi. volt egy kis híd, addig meg se álltunk. ott aztán leülni, és elővenni a cigit. igen. stikában dohányozni. pall mallt, dunhillt, meg valami barna vékonyat, talán san moritz vagy valami ilyesmi, erre már nem emlékszem. néha meg, fagyipénzből spórolva vettem egy-egy doboz jps-t is. na igen, az volt az igazi! john player special. fekete doboz, arany betűk. az nagyon menő volt. no de vissza az erdőbe. ez az erdő, ha kitartóan tekertünk, akkor egészen a reptérig vitt. ferihegyig. melyikig, melyikig, naná, az egyesig, nem volt akkor még kettes. néha felültünk a 93-asra, és kimentünk ferihegyre. álmodozni. mama dolgozott ott a konyhán, csuda dolgokat hozott haza onnan, téliszalámit, lila műanyag tálat, furcsa késeket, kanalakat, néha déligyümölcsöt. mi meg néztük a teraszról a gépeket. meg a piros-zöld villogó lámpákat, mikor mi jön és megy, és igyekeztünk kitalálni hozzá persze történeteket is. mint finom csokival, feriheggyel is úgy voltunk, néha mentünk csak ki, igen ritkán, hogy ne olvadjon el hamar az íze.
   aztán ott voltak nagyanyám kertjének csodái. a korai fekete cseresznye. fül mögé tenni, szájat rúzsozni vele. a rózsakert. a locsolás. rózsa tövéről lukból lótetűt önteni ki a slaggal. és bogarakat nézni, meg mindig voltak macskák is. volt, hogy ki se mentünk a kertből, ami talán ha 80 négyszögöl lehetett... volt, hogy ott a padon játszottunk. mindig képzeletjátékokat. rendőröset. akkor a pad volt a kocsink. a nagysufni meg a történettől függően vagy a lakás, vagy a rendőrség, vagy épp ott volt a bűntény. akár egyszerre mind a három, képzeletben nem volt gond váltani. hát igen, a négy sufni. egyikben fák, azt nem szerettem a pókok miatt. meg az hátul volt a budi mellett. a másikban két rész volt, egyikben német brikett, másikban tojás brikett, télre. a harmadikban (amit aztán lebontottunk), keresztapámék mindenféle kincsei. és a negyedik az papáé volt. mama és papa elváltak, de az öregnek nem volt hova mennie, így ott maradt nagyanyámnál a kertben a kő sufniban, ott lakott, egy szoba és egy konyha-szerű valamiben. ivott sokat az öreg, egyszer a kőhíd kocsmából ki is penderítették, combnyaktörése lett, onnantól két mankóval járt, és nem ment oda inni többé, hozatta az italt, cigit. a kocsma szaga, a savanyú bor és keserű füst szaga. rohantam mindig onnan haza. az ő sufnijába nem nagyon volt szabad bemenni. ő jött a nagy házba (picike házikó volt az), ebédelni, na és igen, ebéd után kanasztázni. mert az program volt minálunk, a kanaszta. mama, papa meg én. vagy nővérem, ha ott volt. akkor négyesben! furcsa kanasztát játszottunk, 11 laposat. a kártya még ma is megvan. aztán kapott egy kávét durex pohárba, és elballagott, vagy a kertbe, vagy a sufnijába.
   aztán felköltöztünk pestre, így már nem volt akkora szenzáció nyáron a mamánál nyaralni, de még így is ha jó idők jöttek és szünet volt, ott kellett lenni. ott volt bandika, ott voltak a haverok, és mama főztje is. papa meghalt, így a sufnija lomtár lett, aztán meg az enyém, beköltöztek a szerszámok is. ott lakott a kertben az első autóm is, a csajka. meg pár hétig bandika rózsaszín cadillac-je is. jellemző volt mamára, hogy őt ez cseppet se zavarta, gyertek csak, hozzátok, hadd bosszankodjanak a szomszédok, mondta. mert hát igencsak furán nézett ki a kis meseház, gyönyörű, nagyapám által nemesített rózsákkal, kidűlt-bedűlt fakerítéssel, és két ilyen böszme vassal. apróra szétszedtem a csajkaautót, krómoztattam, festettem, javítgattam. ha kész lesz, mama, együtt megyünk az első körre! de jött a nyár vége, leálltak a munkák. aztán elutaztam vargával moszkvába. ripityomra törtük apámék wartburgját. nekünk semmi bajunk nem lett. de ezt onnan elég nehéz volt elhitetni. haza repülővel jöttünk, az első repülőutam! családunk a kijáratnál várt, még akkor se akarták elhinni, hogy egyben vagyunk. mama olyan furcsa volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentést. aztán egy év múlva nyáron egyszercsak rosszul lett, épp céklát pucolt, és agyvérzést kapott. anyámék nem voltak otthon, én hívtam mentőt. hetekig, hónapokig jártunk be minden nap, anyám kétszer, háromszor is. egyik este felnézett, megismert, mondta, hogy vigyázzak anyámra. másnap meghalt.
   a csajka soha nem lett kész, mert a házat el kellett adni. így a kocsit is eladtam a filmgyárnak a meteo filmhez.

Andrással beszélgettünk egy jó kis kóla és egy kávé mellett a cafe karmában a liszt ferenc téren - az egy külön történet, hogy mennyire hülye dolog, hogy hatodikos korom óta lakom pesten és képtelen vagyok megtanulni a várost rendesen. hogy miről beszélgettünk, nem tárnám a nyilvánosság elé a maga teljes részletességében, ha lehet belőle bármi, úgyis idővel kiderül. a fő csapásvonal a vizuális kultúra, nevelés, az, hogy miképp etetik embereket és mi módon lehetne ezzel valamit kezdeni.
   este még kis elalvás előtti agytornaképp végiggondoltam ezt meg azt. j-vel beszélgettünk amerikáról, az amerikai művészetről, annak gyökértelenségéről, a mecenatúráról gertrude stein vetületén keresztül, a felpörgetett vizualitásról, warhol pukkasztó leveskonzervjéről, és arról is, miért nem létezhet semmiféle művészeti területen sem ma avantgarde.
   mert nincs garde. és mert kihaltak azok a sznobok, akik anno hidat képeztek az alkotók és a közönség között, akik megfejtették, kit kell szeretni, felkapni, akiknek köszönhetően valami azért mégiscsak mozgott. ma a művészet érdektelen, a sznobok is csak fogyasztanak, melyik a menő öltönymárka, hol vegyél bútort és melyik autó az év autója gazdagéknál.
   régen a sorok között kellett olvasni, legfőképp olvasni, ez a lényeg. az információ forrása leginkább az írott mű volt, azt figyelte a nagy testvér, azért hát abban kellett nagyot dobni. sorok közé tenni az értelmet. ma egyszerűsödtek a kellékek, elemibb szinten folyik a kommunikáció, az is ösztönvezéreltebb, hogy ma már minden képek, formák, sőt: színek szintjén üzen. választhatsz, sárgát, vöröset, kéket és zöldet, az újság tüntetően citromsárgára vált, mert az az igazi sárga és nem a másik. színek. egyszerű azonosulási felület. légy sárga, vegyél kéket, edd a zöldet. a lényeg: gondolkozz keveset.
   és mi a helyzet a művészettel? megélhetési művész. menni reklámba adni arcot, benne lenni a kereskedelmi tévék bulvárműsorában, eladni az érzékenységet a médiának. jobb esetben tervezni széket, újságot, de legfőképp reklámot. művészi lesz az eredmény? nem. mert nincs rá idő. se megalkotni, se befogadni. minden egyezik mindennel, teljesen érdektelen, hogy melyik mosóport veszed, mind ugyanaz, mindegy, melyik pizzériából rendelsz árut, mind ugyanabból van, nem számít, melyik üdítőt iszod, mindben ugyanaz az e-betűs alkotóelem van, matematikai, fizikai és kémiai képletek csak. be kell csomagolni és el kell adni. csupa csomagolóanyag és árcédula. nincs választás. ezt kell eladni, ehhez kellenek a mûvészek. a többi nem számít, ha nem vagy menő és nem fekszel jól valami multinál, mindegy, hogy mennyire maradandó amit alkotsz, a közönséghez nem juthat el.
   ha az a kor jött el, amikor minden ami szembejön, felcserélhető és egyforma, ha nincs választás, ha bármi, amiben hittél, mint termék, mint brand, végtére is ugyanaz a dolog más csomagolásban, akkor eljött a szabadság ideje is. abban a korban, amikor a hited az árucikk köré szervezett reklámkampány (tessék csak az apple intel váltására gondolni, mekkora hazugság is ez az egész, amit eddig etettek a macintoshban velünk és amit most próbálnak ugyanúgy megetetni), amikor rendre ráébresztenek, hogy ez a hit nem tartós, csak eszköz leszel általa és igen magasról zuhanhatsz, amikor új cikket dobnak piacra és a régivel együtt te is szemétre kerülhetsz, ha nem váltasz és nem cserélsz újra - nos ekkor beköszönt az igazi szabadság. hisz egyedül lettél.
   nincs más, mint te magad. becsapott az alsógatyád, elhagy a farmerod, mással kacérkodik a laptopod, meglop a bankod, olcsósít a zöldségesed - minden és minden csak árucikk. vedd meg, használd. és dobd ki. szerelmes voltál az autódba, élvezettel vezetted, hittél benne? miben? darab vasakban? gondoltad, jobb a bmw mint a fiat? ugyanott gyártják, ugyanazt pakolják bele. a logo más csak. ebben a magárahagyottságban végre helyére teheted azokat a dolgokat, amikért addig rajongani kellett. bármit megtehetsz, a rendszer maga az, ami önnön hazugságaival felszabadít a saját hatalma alól téged. egyik kóla se jobb a másiknál, egyik kávézó se jobb a másiknál, nincs jobb és rosszabb tévéadó, nincs kevésbé ártalmas energia - csak te vagy és az agyad. használd. és keress magad mellé még emberi agyakat.