Amikor az ember lekanyarodik az autópályáról, a világ megváltozik. nem, ez nem csak időutazás, itt valami egészen más világba csöppenünk. emlékszem, egyszer szigetváron volt koncertünk, hazafelé gyalogoltunk, majd hajnalban keresztül kellett menni pécsen, így vetődünk az atom piacra - akkor is éreztem, hogy ez felejthetetlen lesz. miskolcon meg avas van, és ne feledkezzünk el bőnyrétalapról sem, ami így ebben a formában persze 1992-ben megszűnt, de azt soha nem felejtem, amikor hajnalban győr felé menet laci kollégám álmából ébredve felvisított mellettem: görénytalp! edzett vagyok tehát, de ez a loncsos lakópark ez elgondolkodtatott. vajon ez hogy fog beépülni a nyelvbe? és ki az, aki ezt kitalálta? és mitől loncsos? oké, persze van sokféle értelme ennek a szónak, na de egy lakópark hogy lesz loncsos? (ez a kérdés a malomdombnál is felmerült nálam, mert névvel ugye nem viccelünk, de a malom és a majom közti különbség igen kicsi, viszont viccnek nehezen kihagyható.)
az is kiderül egy ilyen utazásnál, hogy mennyire urbanizálódik az ember. egyrészt, kiszállni az autóból olyan, hogy elhagyja az ember az élethez nélkülözhetetlen kapszuláját, kiszolgáltatott lesz és valamit menthetetlenül lekésik persze. időveszteség. másrészt ha ki is száll, az biztos, hogy olyat lát, ami az ott élőnek semmiség, smafu, sőt, ha meglátják a rácsodálkozó ábrázatját, ki is nevetik majd érte. így voltam ezzel a mezővel, amin ez a liláskék virág (jó, nem virág, hanem valami haszonnövény lehet) nőtt. végül megálltam, csináltam egy képet - itt jön be az, hogy akármi jó is a digitális képezőgép, de nem azt adja, amit a filmes. hogy nem vagyok teljesen hülye, attól nyugodtam meg, hogy hazafelé jövet láttam, ahogy ugyanott megállnak srácok, állványos nagy kamerával (talán fakamera volt), és ugyanazt kezdik fényképezni. akkor már nagyon otthon akartam lenni, nem álltam meg.
már majdnem kapolcson jártam, amikor balra tőlem ezt a kis házat láttam a fák között. a ház maga értéktelen, biztos. de az a környezet, amiben volt, meseszerű, álomból való, nem evilági volt. persze másnak mások a preferenciái, gondolom ezzel is, a képekkel is úgy lehetünk, mint az illatokkal. vagy megfog, vagy taszít. és tenni se tudunk ellene. tudom, vannak, akik el se tudják képzelni, hogy kertjük legyen, vagy ha van, azt úgy veszik, mintha a világ esküdött volna össze ellenük. nem ítélkezem, mert ennek éppúgy nyomós oka lehet, mint bármi utálatnak, de az én rendszeremből nézve nehezebb lehet az életük. gyerekkorom kertben telt, ágfalván is volt kertünk, lőrincen is, ez nekem természetes volt. azt nem mondom, hogy idegen lett a lakótelep, jól éreztem benne magam, megvoltak a haverok és minden, de hogy 3-4 ember 60-80 négyzetméteren legyen összezárva, úgy, hogy nincs élő környezetük, az hosszú távon nem tartható. aztán 6 éve újra van kert. sok vele a gond. nem is gond, munka inkább. a kert olyan, amilyenek mi vagyunk. némely szomszédunk a földet söpri napestig, mert szerinte ha lehull egy levél, akkor az koszos. takarítani kell. na, én nem ilyen vagyok, sőt. az egy másik dolog, hogy munkám miatt nehezen tudnék vidéken élni, mert az internet sok mindent pótol, de a személyes találkozásokat nem. és biztos, hogy bezártnak érezném magam, ha nem tudnám a tudattalanom hátuljában budapestet. de az állandóan jelen lévő másik énemnek igen kedves az ilyen beszőtt-benőtt világ.