Nyomás alatt

2018. július 12. - Hegyi Zsolt

2018-07-12-15_53_43.jpg

Készül az új Balla-könyv a Csak képek sorozatban, budapesti tematikában. Már jó ideje készül, több, mint fél éve, ma kezdték el nyomni a belíveket. Egyet láttam, a többi egy csomagtartóban várja, hogy ideérjen, gondolom, azok is jók lesznek.

Tanulságos minden tekintetben egy ilyen munka. Elsősorban abban, hogy mi minden kincseket rejt Demeter archívuma. Nagy érzés volt válogatni a dobozokban, félelmetes, néha fájdalmas, de leginkább lenyűgöző. Több szintű, több rétegű varázslat. Látod magát a negatívot, sérüléseivel, a tasakkal, amiben van, esetleg írással a tasakon. Aztán látod a digitalizált fotót, az embereket, környezetet, viszonyrendszert, de látod a kort is, amiben készült, emlékek hálóját, és látod az embert is általa, aki az exponálógombot megnyomta. Több ezer felvétel csak ebben a szűk témában, ha csak ennyi lenne az életmű, sok utcafotós azt is megirigyelné. De van persze sok más minden is, felfedezésre várnak a páncélszekrényben őrzött képkockák. 

Tanulságos ez persze abban is, ki segít, ki fárad el, hogyan és mikor, mennyire kiszolgáltatott is egy ilyen folyamatban az ember, igen, ez is korlenyomat, jellemző, valóságos, magyar. 

Tanulságos nekem is. A félelmeimben, bizonytalanságaimban, alkuimban. Az idő múlásában. A memóriám működésében, hogy a képzelet miképp csal meg, hogy hányszor tör elő a tehetetlenség, hogy mire a végére érsz, óriás batyuba gyűlhessen minden, a jó, a rossz, az emelkedett, a kicsi, minden összeérjen. 

És hát igen, a sors, a véletlen, a karma... mert hogy kerestem volna a könyv nyomdai anyagát, ami nálam volt, egy mappában összegyűjtve, minden, a kiválogatott képek, a kimaradtak, a telefonnal befotózottak, a különféle verziók, állomások, a teljes anyag. Van egy külső NAS szerverem, azon tárolok mindent, ami fontos. Néhány napja oda másoltam fel, eltettem, bedobozoltam, hiszen a könyv a nyomdában van. És tudom, hogy ez megtörtént, de ma még sincs sehol a budapestkonyv nevű folder. Jó, ez főleg érzelmi kérdés, mert a képek eredetije mind megvan. De akkor is nagyon nyomasztó, nagyon fura. Olyan, mint amikor betörtek hozzánk. Nem sok mindent vittek el, de undorító érzés volt a tudat, hogy valaki járkált a holmijaink között. Na, ez pont ilyesmi, hogy nem bízhatok a gépekben, hogy elveszett valami, amit próbálok visszaállítani, de a sikere kétséges. 

A könyv kész lesz, ez a lényeg. Ez az első kézzelfogható dolog, amióta az öreg meghalt. Büszkének kell lennem rá. 

Az itt és most

letra.jpg

Nem tudom, az megvan neked, amikor fejben eltervezel dolgokat, kerek, egész, gurul, majd a gyakorlatba a fenének se sikerül átültetni. Jó, ez így túl tág, szűkítem. Mondjuk eltervezed, hogy elkezdesz angolul tanulni házilag. Túl vagy már a feliratos filmeken, azt is tudod, milyen tanulási metódus áll közel hozzád, már csak egy tesztet kéne megcsinálj, hogy felmérd a szintet, ahol tartasz. Közben zajlik az élet, felújítasz, könyvet szerkesztesz, pakolsz, takarítasz, ezért fejben megcsinálod a sorrendet, ekkor és ekkor, ha ez és ez megvan, belefogsz. Mert tudod, hogy ehhez nem csak elhatározás kell, de idő, figyelem, koncentráltság is, és ezeknek híjában érzed magad. 

Na, hát nekem van pár ilyen fejben összerakott projektem. Felsorolom, ami eszembe jut. Az angol, a lego kameraautó összerakása, a képadatbázis kialakítása és rendezése, a kerti függőágy felerősítése, de még ilyen egyszerűnek tűnő dolog is, mint hogy kialakítani egy kevesebb netet, több alvást és olvasást tartalmazó időrend megalkotása és alkalmazása. Mint egy hülye pókháló, olyan az egész. És nyilván terhel a felújítás annyira, hogy tudom, hogy az energiáim nagy része abba kell menjen, emiatt agyat és erőt igénylő dolgokba értelmetlen belekezdeni, de közben rohan az idő, elmúlik a nyár, évek múlnak el, megállítanám, de nem tudom, mert az idő, könyörtelen jonatán. 

Az itt és most, azt hiszem ezzel van a baj. Riasztó. Amikor már beleesel, onnantól már jó, de baromi frusztráló nekikezdeni. És kezdek arra a megállapításra jutni, hogy az alváshiány a fő gond. Ma is, kellett volna festeni az ajtókat, de jött egy leküzdhetetlen álmosság, és hopp, majdnem négy órát aludtam délután. Jó, ehhez az is kell, hogy éjjel meg csak hármat sikerüljön. Enfarkába harapó kígyó. Mert stresszel, ezért feszült vagyok, ettől nem alszom, mert jár az agyam. És ettől fáradt vagyok, nem megy semmi, ez stresszel...

Ráadásul bár november 5 óta jó sok idő eltelt, de az évek alatt rögzült rutinok még mindig működnek, a legrosszabb ebből, hogy magamra csak éjjel fordítok időt, pedig már nem kell nappal folyamatosan készenlétben és figyelemben lennem. Valahogy mégse megy, valamiért ettől a beidegződéstől nehezen szabadulok. Lehet, hogy csak annyi a magyarázat, hogy soha nem engedem magam teljesen leesni a padlóra, elengedni, megélni a legmélyebb mélyen levést? 

Facebookról a sörözőbe

2015-12-20-15_58_48.jpg

Neked hány ismerősöd van a facebookon? És az ottaniak hány százaléka az, akivel találkoztál már valóságban is, mennyi az, akit csak a netről ismersz, követsz, lájkolsz? Nekem konkrétan a barátokkal, közeli ismerősökkel kezdődött a közösségi média élet, aztán fokozatosan bővült a kör, hol mások jelöltek, hol én jelöltem be érdekes, nekem fontos embereket, és akikkel lehet, az újak közül is szeretek élőben összejönni. Ma egy ilyen új találkozás napja volt Attilával, akivel eddig csak kommenteltünk, messengereztünk, élőben viszont soha nem láttuk még egymást.

Leülni egy asztalhoz pár pofa sörrel az más. Oké, levehető a neten is, hogy valakihez van közöd vagy nincs, már ha valós személyről van szó és nem csak  egy nicknévről, de hogy mindennek mekkora lesz a hatósugara, ennek kiderítéséhez a net kevés. A facebook nagyon jó arra, hogy messzebb élőkkel is tarts kapcsolatot, hogy ne veszítsd el emigráns barátaid, de az új kapcsolatoknál, legalábbis nálam eljön az idő, hogy rendben, ez eddig jó volt, de emeljük a tétet, fussunk össze. Ez nekem fontos, mert maga a beszélgetés is az, valós időben, szájjal, füllel. És főleg szemtől szemben. 

Attila kábé az én korosztályom, így az emlékek hasonlóak. Persze, máshol, máshogy nőttünk, de a tárcsás (iker)telefon, a bedobós, a képeslap írás, a távirat, levél, posta, ezek közös halmazból valók. Gondolkodom, hogy csak más volt, vagy jobb is, de megkockáztatom, hogy nem csak a korral járó nosztalgia okán igen, a közösségi média előtti pre-facebook kor emberi kapcsolatok terén sokkal lassabb volt, de tartalmasabb. 

Jó, mondhatod, hogy mennyi ideig ment egy levél Amerikába, vagy csak akár Pécsről Sopronba, és valóban, viszont pont ennek tudatában nem korlátoztad magad 128 karakterre, nem dobtál csak úgy oda egy félkész mondatot a másiknak, sőt, még a telefonbeszélgetéseink is mások voltak, mint ma. Emlékszem, András barátom, mikor bevonult katonának, 6-8 oldalas leveleket váltottunk, kézzel írva, vagy írógéppel, kinek mi jutott, és azok a levelek nem arról szóltak, mit ettünk aznap, vagy hogy csaptuk szét magunkat előző este, hanem aktuális érzésekről, gondolatokról, problémákról, amik foglalkoztatnak, projektekről, amikben benne voltunk, jövőről, szóval volt tétjük, és nem mondom, hogy irodalmi, de volt tartalmuk is. 

Egy találkozó összehozása sem volt olyan egyszerű, hogy előveszed a telefonod, átdobod a google maps térképet a címmel, és már kész is. Nekünk jó sokáig nem volt telefonunk, de a barátaim javának sem, így fogtam magam, szépen felültem a BKV-ra, buszoztam egy órát, odaértem a másikhoz, aki vagy otthon volt vagy sem, ha igen, megint BKV és nyakunkba vettük a várost, hol van buli, koncert vagy bármi, ha semmi se volt, egy presszó vagy a park padja, mindegy, és kezdődhetett a hajnalig tartó világmegváltás, persze utána ha lekéstük az utolsó buszt, gyalog haza. 

Ma dobsz egy messengert, már fel se hívod a másikat, ami valóban gyorsabb és könnyebb, ugyanakkor többször fordul elő, hogy a másik elkavarodik, lemondja, vagy én magam feledkezem bele valamibe, hát, akkor írunk egy új üzit, hogy bocsi, majd holnap. Aztán van, hogy a holnapból egy hét, egy hónap is lesz, de sebaj, addig üzengetünk. 

Retrónál is logikátlanabb lenne ma visszatérni a levelezőlaphoz, vagy akár a rendes levélhez, főleg, hogy a messenger már az email szerepét is átvette. De valamit ki kéne találni, hogy az a sok megszerzett barát, ismerős, az a sok gondolat, érzés ne szálljon el, hogy tétje, súlya lehessen, hogy a másik emberrel a találkozás élmény legyen, ahogy nekem ma Attilával. pedig nem csináltunk semmi világot rengetőt, csak ittunk két sört, egy whiskyt, ettünk zsíros kenyeret lila hagymával, meg fatálas kolbászt, szalonnát, töpörtyűt, semmi fine dinning, semmi streetfood, és beszélgettünk cirka 5 órát. Jó volt. És így már a messenger is más lesz. 

Bemutatkozás, avagy Hegyi színre lép

Belekezdtem valamibe, ami talán a blog mellett és/vagy helyett fog működni, elindítottam a youtube csatornám. Ez a bemutatkozó filmem, megtudhatod belőle, mi is a terv, mire számíthatsz körülbelül a jövőben. Nézd. Iratkozz fel. Tudod, ahogy kell. 

Készületben

Egy hét és megnyílik a Töredékek című kiállítás, holnap, azaz ma (ezt soha nem fogom tudni ösztönből jól mondani így éjfél után) még egy utolsó kontroll a képeken, aztán remélem, több meglepetés, számíthatatlan munka már nincs vele, fut minden majd a saját útján, ahogy kell. Kellett intézni kerekeskocsit D-nek, mert el akar jönni a megnyitóra, ami alapvetően érthető, de bennem ez plusz stresszt hoz, több okból is. 

Egyrészt nyilván maga a terhelés, oda, meg vissza, meg pofavizitelni, ez melós. Fárasztó, és ha nekem az, egy 86 éves embernek még inkább az lehet. Másrészt influenzaszezon van, és tervezzük bár a maszkot, de nem vagyok nyugodt, hogy elég védelem az oltás és a légszűrő kombinációja. 

A bronchitis lassan múlik. Néha mintha már nem is volna, aztán valami köhögőroham visszatér, emellett étvágy hiány, és szédülés, alacsony vérnyomás is van, és ezek azok a tünetek, amikkel nem sokat tudnak mit tenni, fejvakarás, idő, türelem. Nyilván, másfél hónap ilyen után én is túlaggódok már mindent, élénk fantáziával képzelhető lehet bármi is. 

A napi blogolás egyelőre tehát okkal akadozik, remélem, ha lefut ez az egész őrület, tényleg és komolyan lehet majd azt a tervet, amit pár napja vázoltam, megvalósítani is. Mert elfogytam, és az nem jó, nekem főleg nem, de a többiek is szenvedik bizonnyal. 

Mondtam már, hogy utálom a telet?

Ünnepek utáni világosság

A terv az volt, napi blog lesz, hát, ezt picit felülírja a valóság. Vagy a rutintalanság. Egyre megy. Mert az van, hogy lesz kiállítás D-nek a Balassi Intézetben, és ezzel több lett a dolog, mint számítottam. Oké, ebben benne van a karácsony óta tartó nyomorúság is, ami már kifelé tart, és D. már sokkal jobban van, de három hét az három hét, nagyon nem olyan pihenős feltöltődős lett az ünnep, ahogy szerettem volna.

Erről jut eszembe, hogy hány éve is már, hogy ez nem megy? Hat? Hét? Minden évben próbálok máshogy fogást találni ezen a karácsonyi mizérián, hol dacolva, nem kell ünnep, nincs fa, nincs főzés, hol hozni a retrót, mákosguba, hal, borleves, hol túlteljesítve, de minden év hoz valami nem vártat. És idejét nem tudom, mikor pihentem utoljára mondjuk egy hetet. Pedig kéne. 

Talán nem az ünnepekhez kötve lenne jó. Persze a munka sok mindent meghatároz, legálisan lógni az ünnepek alatt lehet, persze ez sem kőbe vésett szabály, csak tradíció. Na, hát akkor le a tradíciókkal. Akkor legyen jó, amikor én akarom, amikor nekem kell, és ne akkor, amikor az elvárások alapján szabad. 

Az idei, a jubilálós 50-es évben máshogy kell, és érzem, hogy itt az ideje, erő is van, elszánás is. Például a politika és az azzal való körforgás már lemenőben. Napok telnek el úgy, hogy persze eljutnak a hírek, de nem izgatnak. Orbán így, Németh Szilárd úgy, mindegy. Meg fognak ők is egyszer halni, vége lesz egyszer akkor is, ha én nem harcolok ezzel. 

Megvannak a mozaikdarabkák. Felsorolás jön, amikkel dolgom van.

  • Alvás. Sürgősen kell helyretenni, napi 8 óra szükséges. 
  • Internet. Használni kell, és nem alámerülni benne. 
  • Látszótér. Napi foglalatosság, keretek között. 
  • Lakás, kert. Rendesebben, takarékosabban, élvezettel.
  • Kapcsolatok. Építeni, ami jó, leépíteni, ami energiát szív el csak. 
  • Olvasás. Vissza kell találni a könyvhöz, mindegy, hogy papír vagy villany. 
  • Képek. Rendszerezni, kidolgozni, haladni. 
  • Archívum. Tolni kell, nincs mese. 

Hát, ennyi. Meg  tudom csinálni. 

 

Miért nem kell politika?

11953307_1532461957014396_3704258690545097217_o.jpgEz egy összefoglaló arról, miért nem akarok idéntől már politikával foglalkozni, sem itt a blogon, sem egyéb csatornákon. Van rövid válasz is, meg hosszabb is. A rövid, hogy meguntam és kiábrándultam. A hosszabbhoz lehet, hogy be kell készíts ropit és szódát.

Saját számításom szerint eszemet a hetvenes évek közepétől tudom, és nem nagyon emlékszem politikából annál többre, ami minden átlag háztartásban megvolt, Hofi Gézára. Erre is főleg csak szilveszter idején. Ja, meg a bosszantó áremelésekre.

A Boney M vagy ABBA vitát nálam a csöves zenék döntötték el, de a Beatrice műanyag világa, Hobó lopkodott történetei, az Edda Miskolca gyorsan kifulladt, helyettük az alternatív zenében találtam kérdéseket, válaszokat, sorsokat és történeteket, amikkel azonosulni tudtam. Spions, URH, Kontroll, Sexepil, EK, Nyugati Pu., nem sorolom. Saját zenekarom is lett, lázadtam, ahogy tudtam. Szabad Európát hallgatni éjjel, plakátokat ragasztani, fotózni, társaságokba járni.

Gorbacsov idején kimentem Wartburggal Moszkvába. Az autó totálkárosra tört, de az élmény megmaradt. Gorbiban lehetett bízni, peresztrojka, glasznoszty, talán itt is lesz valami, talán máshogy lesz. Hogy ennyire máshogy, azt szerintem senki se sejthette akkor. És jöttek a jézus-papucsos NDK-sok, majd az újratemetés, '89.

Mi nem jártunk Gorenjéért az osztrákokhoz, ezért ez az aspektus nem érdekelt. De a szabadság igen, az útlevél, világot látni. A friss levegő. Az MDF nyugger-nosztalgia volt, a Kisgazdákkal fiatal nem számolt, a Fidesz nekem nem volt szimpatikus, se Fodor, se Deutsch, se Orbán miatt, így SZDSZ szavazó lettem jó sok választáson át. Az MSZP-t, kifelejtettem, nem véletlenül, nekem Horn nyegléskedő lekezelése bírhatatlanul poros volt és kádáros emlékű. Egyetlen ügy volt emlékezetes, a taxissztrájk. Épp D. névnapját ünnepeltük volna, de így az egész átment egy tea- és kajavivős buliba, élvezhető volt az, hogy van civilség, van hang, van mersz nemet mondani az Antall-Boros rezsimnek, igazi élettel telt meg az utca. 

Aztán 98-ig az egész nem volt számottevően fontos újra, a saját sors és történet jócskán felülírta, hogy az ember bosszankodjon vagy féljen a politika okán. De Orbán első országlása, Ezüsthajó, koronaúsztatás, és a többi vircsaft, no meg a kokárdarablás már sok volt. Ott eldőlt, ezekre én soha, semmi esetre sem bíznék semmit,  meneküljünk ki ebből, mert rémálom, undok és megvetendő, rosszabb, mint a virtigli nácik. Viktorék takarodjanak a fenébe. És tudtam, ha ezek még egyszer visszajönnek, abból botrány lesz. Drukkoltam. 

A következő nyolc év se érdekelt volna, öröm volt megszabadulni a köpönyegforgatóktól, és persze Gyurcsány bajos volt, de nem annyira, hogy a napjaim zavarta volna. Őszödig. És abban sem a beszéd zavart, vagy a modor, hanem a balek baki. Persze Sólyom erre egyből ráugrott, lett is belőle addig sosem látott állóháború, utcai zavargások, lövetés, és ezt Orbán jól használta ki. Nyertek újra, sötét idők jöttek. 

Ha nem kapom Diótól a pofámba egy bulin, hogy na, most akkor legalább nektek lesz rossz négy évig, lehet, később kezdek bele. De ez erős lökést adott, hogy nem, ezt nem fogadom el, ilyen nincs, keressünk kiutat. A Milla remény volt, Bajnai remény volt, akkor azt gondoltam, csak van elég értelmes ember, nem kell kibírni négy évig ezt a pusztulatot. De kifújt. Oké, szervezzünk másik facebook-csoportot, oké, osszuk, terjesszük, mondjuk el, hogy milyen az élet valójában, legyenek új pártok, legyen remény, valami, akármi, mindegy mi, csak ne jobbról. És jött Mesterházy és az összefogdosás, majd az újabb bukás. 

Jó, még négy év, legyen, hátha, Mesterházy el, van remény, talán Gyurcsány is felszívódik, Karácsonyék jó fejek, az LMP szar, de jobb, mint a legrosszabb jobbos horda, bízzunk, hátha, fene tudja, miben, netadós tüntetésben, és a legvégén a tanárokban, igen, ott van emberanyag, nem csak pedagógus, de diák és szülő is és harag, szóval még lehet valami, jó, Pukli bajosabb a kelleténél, meg hülyéket is nyilatkoznak, de ha ez egyszer beindul, abból országos káosz lehet, engedetlenség, tüntetés, sztrájk. És nem lett. 

Azt hiszem, itt vesztettem el valamit, ami kellene ahhoz, hogy még mindig érdekeljen ez az egész bohózat. Hogy elhihessem, hogy van értelme Majtényinak, hogy beszálljak Gulyás Marci mellé, hogy egyáltalán, adjam, amim van, időt, erőt és tapasztalást mindahhoz, ami civilnek nevezhető. De inkább nem. 

Mert ez a harc megnyerhetetlen ezekkel. És ezeken értem az MSZP-től DK-n át a PM-ig az összes zsebpártot (értsd: saját zsebre dolgozó kibekkelőt), és mivel a politikai teret leuralják a maradékon marakodó pártocskák, így azzal se lehet számolni, ami a civilekben rejlő potenciál, mert nincs hálózat, nincs kohézió és nincs hozzá meg az a tudás, ami kell a politikacsináláshoz. Máshogy meg nem fog menni. Szóval amíg van szocipárt, amíg van gyurcsánypárt, addig Orbán lesz hatalmon, ezt könyvelnünk kell, ez a sanszosan megállapodás is köztük, kutya kutyába igazit nem harap, csak morog. Mindenki kapja a pénzt, ahogy szeretné, egyensúlyos pálya ez, és ha nem jön egy új éhes farkas, akkor így is marad. A magyar nem harcos, csak a bolti sorban, szóval ehhez én több évem és energiám így nem adom. 

Ai Weiweinek igaza van. Minden művészet, és minden politika. De frontálisan nem érdemes ebbe itt és most beleállni. Strukturálni és transzformálni kell. Különben nem én alakítom a sorsom, hanem a politika rángat saját kénye és kedve szerint, az meg pocséklás és baromi fárasztó. Éltem Kádár alatt, jobb volt, de lehet, hogy csak mert fiatalabb voltam, nem tudom. De élnem kell Orbán alatt is. Ezért hagyok fel a duzzogó hírmegosztó és véleményvezér politizálással. Sajnálom? Valamennyire. De egyre kevésbé. Bízom benne, hogy Orbán és bandája csúfos véget ér. Megérdemelnék. Erősen. Látok erre megfelelő szereplőt, aki az élre áll ellene? Nem. Hát ezért ennyi, ez az én hosszabb történetem, hogy miért nem. 

Időtúllépés

Beney Zsuzsát hallgattam ma a rádiónkban a műsoromban, sok mélyre szaladó gondolata volt, leginkább a viszonylagosságról, az állandóságról, amit persze magamnak még messzebb futtattam: az ember csak egy ideiglenes idegen itt, csak a nyoma maradandó, a személye szinte érdektelenül múlik el. És hogy egy helyzet mennyire determinálja az érzés-érzetvilágot, most, hogy betegségnapok vannak, ezt kemény valóságként kapom, szinte ahogy 2009 végén. Zuhanásélmény, meneküléskeresés, biztonságvesztés. Ilyenkor az, hogy kék az ég, süt a nap, értelmetlen, sőt, rosszabb: irritáció. Idegen anyag, nem a történetbe illő, akárki beszél ilyesmiről, a legjobb esetben is csak annyit tudok gondolni, könnyű neked, barátom. 

Amikor egyszerre vagy halálosan fáradt és menekülnél a vackodba a takaró alá, de közben robbanásig feszült, kiélesedett érzékekkel, minden nesz, zaj, mozgás üvöltés - és ez a stressz az, ami lehetetlenné teszi akár csak azt, hogy egy könyvet a kezedbe fogj, hogy kikapcsolj. Maga-magad válsz saját magad negatív lenyomatává, a valóság érzete megszűnik, nincs kifelé kapcsolódás semmihez, minden rendszer értelmetlen és felborult. 

Csak az órákat számolom úgy, hogy nincs konkrét honnan, mennyitől. Csak teljen, csak múljon, ez a lényeg, az idő vasmacskáját jó merészen előredobom, oké, alkudozom a sorssal: még legyen két nap a bajból, annyival egyezzünk ki, az negyvennyolc, az talán oké, jó, legyen péntekig, de valami fényt, valami kapaszkodót kérek. Legyen már reggel. Az éjszaka félelmetes.

Éjjeliőrzés

Második éjjel betegőrzök, egy nap kihagyás volt, mert első éjjel nem aludtam egy órányit sem. Bronchitis, fuldoklás ott, tehetetlen rettenet itt. Alig van fegyver, némi inhalációs spray, hörgőtágító, meg antibiotikum. Ez se sokat változott az elmúlt nyolcvan évben, legalábbis a vírust, bacillust kiirtani nem sikerült. Nátha, influenza, tüdőgyulladás, ezek a mai napig akár halálos kihívások maradtak az orvosoknak és betegeknek egyaránt.

Nem vagyok tudós, se felfedező, csak döbbent. Hány millió embert érint valami fertőzés naponta, hány ágyban töltött munkanap, mennyi szenvedés és baj - és nincs több a tünetek enyhítésénél, meg a várakozásnál. Kilencedik borzalmas nap D-nek. Nekem csak álmatlan várakozás a reggelre. Még hétésfél óra. Olvasni nincs türelmem, mobilon írni nekem kényelmetlen szórakozás. Várok. Így még lassabb. 

A kutya borzalmasan zajos. Röfögve horkol, vackolódik, majd felébred és csámcsogva bolhássza magát, nyalja, tisztogatja a nőiségének fölös maradékát. Aztán elpihen, számíthatatlan, meddig. 

Két és egynegyed óra ment el. Fázik a lábam. Éhes is vagyok, de nem merek mozdulni, nehogy miattam jöjjön újabb köhögőroham. Sőt, még mantráztam is - isten híján - omnamahshivaya egy belégzés, omnamahshivaya egy kilégzés. Amíg jól csinálom, nem köhög. Egyelőre kétszer rontottam.

Helló '17

hegyi161230_1.jpgVisszaültem a taxiba. Járatni kell még a motort, mert kurva hideg van. Meglepett, hogy 2016-ban egyetlen posztot sem írtam. De jó ez így, nagyon jó. Mert '16 borzalmas év volt. Nekem. Sok halott, sok balul elsült helyzet, kemény év volt, na. Magamra nem sok időt hagytam. 

És mondhatnám, hogy idén máshogy lesz, de tudja a fene, hogy lesz. Páratlan év, az nekem mindig szerencsésebb volt. És idén leszek 50. Amitől félek is rendesen. Na, ezt most nem tudom elmagyarázni. A lényeg az, hogy idén, ha beülsz mellém, ide a zen-taxiba, beszélgethetünk. A többi majd kiderül. Most legyen ennyi, járatom a motort. 

Ideje

2014-08-02_23_03_17-3.jpgAzt hiszem, itt az ideje felnőni. Kerülgethetem, halogathatom, de ezzel csak nehezítem. Például nemalvással, filmekkel, csokoládéval. Miközben persze pofázni kiválóan tudok másnak arról, hogy hogyan kell. Hát, nem így. És nem az a baj, hogy vannak dolgok, amiket irracionálisan csinálok, mint aki nem tud és/vagy akar felnőni, mert hogy ez épp fordítva van. Bár lenne több irracionális gyerekség. 

Épp hogy az a helyzet, hogy azokban a dolgokban, amikben kell és jó az intuíció és az érzelmi viszonyulás, azokban lettem racionális. Nyilván félelemből. És emiatt minden suta lesz, félbemaradt, téttelen, zárt. És amiben racionálisnak kellene lenni, abban vagyok szétesett. Pénzügyek, kapcsolatok. 

Nem nagy ügy, csak meg kell a kettőt fordítani. És ehhez az első lépés az alvás. Hülyeség. De így van. Anélkül semmit se ér. Mert az alváshiány a ritmussal bánik el, a ritmus meg ahhoz kell, hogy hamar túl lehessünk a kötelező gyakorlatokon. A szabadság tehát a ritmuson alapul. 

Amikor anyám meghalt, nem gondoltam semmit. Elment, visszavonhatatlanul, de apám, akivel sose voltunk közel, még élt. Aztán egy év múlva, mikor ő is meghalt, akkor azt hittem, és hitem okán éreztem is, vagy érezni véltem, hogy most van itt, hogy felnőttem, mert ha már nincs szülő, akkor a viszony is megszűnik, az a viszonyulás, hogy akármilyen szarban is vagy, de van, aki megment, elég csak visszatartani a levegőt. 

És most azt gondolom, hogy bármeddig húzható ez. Mert az, hogy nincs apa, anya, az csak egy technikai probléma, nincs kinek dicsekedni vagy panaszkodni úgy igazán. Pótolható ez. Azoknak, akik időben elmenekültek, könnyebben. Ami viszont elhúzódik, az a térfélcsere. Na az, az kemény, és ha nem figyelsz, rá se jössz. 

Kell ehhez dátum vajon? Egy állandó halogatónak? Energia kéne, azt érzem, de idő is kell? Horgony? Nem ér segítséget kérni. 

Újraindulunk

2014-09-26_02_13_43.jpg

Helyzetjelentés. Újra elindul a blog-hu-s zen-taxi. A tumbrl se rossz, de alig olvassák, nem erre van kitalálva és bár kényelmesebb, mint ez a motor, de talán itt többeket ér el a tartalom. Új sablon van, fel is lehet iratkozni ott jobbra fenn, szóval öröm és boldogság van, aztán hogy mennyire fogom rendszeresen írni, az majd kiderül. Nem ígérek semmit, de azt betartom. Jól.