Lábjegyzet a Bizottság a Műcsarnokba megy projekthez

2011. szeptember 04. - Hegyi Zsolt

Előző írásom néhány embernél kiverte a biztosítékot, nem értik pontosan, miről és miért írtam, ezért érzem szükségét a lábjegyzetelésnek - nem magyarázkodás, csak pontosítás gyanánt, hogy tiszta legyen a kép. Pontokba szedem tehát, ahogy lábjegyzetnél illik.

1. A Kultúrprostiság Bizottság-módra nem egyesével szólt a Bizottság tagjairól, nem a személyes művészi útjuk okán íródott, mert maga a projekt, ami beköltözött a Műcsarnokba, még ha rendezési koncepciójában itt-ott mutat is egyéni szálakat, de az esemény és a történet a Bizottságról és arról az alternatív kultúráról szól, ami sokunknak segített elviselni a nyolcvanas éveket. Ha belemennek az alkuba a hatalommal, akkor valami olyan dolog válik árucikké, amiért kisebb vagy nagyobb mértékben nagyon sokan adtak az életükből.  

2. Ha én vagyok a Bizottság, nem viszem a Műcsarnokba magam, nem kreálok díszes falak közt magamról emlékművet, mert ellentétes azzal a céllal és formával mindenféle intézményesülés, amit képviseltem és alkalmaztam. Ha mindenképpen szükségét érzem annak, hogy 2011 őszén reaktiválódjunk, akkor ennek olyan formát keresek, ami nem érvényteleníti azt formájában, amit csináltam. Hiszen ha 30 évvel ezelőtt leköptem volna, akkor ma mitől nem? 

3. Ha mégis beköltözök abba a gyönyörűséges hodályba, akkor kettéválasztom a múzeumi tárggyá válást, és az úgynevezett mozgalmat, kontextust vagy performansz lehetőséget, és ami lenyomat, az megy a csarnokba, ami előadás, megnyitó vagy bármi esemény, az megy a csarnok elé. Már csak amiatt is, hogy a lehetséges érdeklődők ne szoruljanak ki, ne érezzék, hogy vannak első és másodosztályú "rajongók". Ez a dolog nem bír el semmiféle hivatalosságot, ha 1982-ben elképzelhetetlen volt, hogy hivatalos legyen a Bizottság vagy bármely akkori alternatív csapat bármi megmozdulása, akkor most is az. 

4. Ha bevittem a Műcsarnokba a Bizottságot és közben kiderül, hogy túlnőtt a projekt a házon és emiatt a megnyitón csak válogatott keveseknek jut hely és mód részt venni és vállalni, akkor előveszem a régi énem és ott a megnyitó pillanatában fogom magam és kimegyek az épület elé, mai szóval magam vezetem a flashmobot, megmutatva, hogy a ház nem ülhet szimbólumként sem a nyakamba, nem tematizálhat utólag sem, legfeljebb örülhet, hogy teret adhat nyitvatartási napokon a gyűjteménynek.

5. Ha mégis maradok a kitalált koncepciónál és elfogadom azt az alkut, amit a Műcsarnok ajánl, akkor is ragaszkodom ahhoz a szuverenitáshoz, hogy politikus ne dörgölődzhessen a Bizottsághoz. Se innen, se onnan. Ugyanis nem lehet cél a megosztás, nem engedhetem meg magamnak, hogy a narancspropaganda kipipálható tételévé zsugorodjon az esemény. 

6. Ha levakarhatatlan Szőcs, ha muszáj vele a pacsi, akkor az egyensúly okán keresek olyan politikust, mondjuk Bozóki Andrást, aki párhuzamos szöveget mond. Vállalom és magam provokálom azt, hogy a két oldal egyszerre legyen jelen. (Bozóki ráadásul nagyságrendekkel értelmesebb pali, és több köze van a 80-as évekhez, mint Szőcsnek, de ez most mellékes.)

Ennyi, ezek egymásra épülő pontok, remélem érthetőbb, hol és mi, milyen folyamat verte ki nálam a biztosítékot. Utalhatnék a Korrupt vagyok kezdetű Bizottság számra is, illusztrációként, de tegnap óta egy Kontroll szám tapadt be.