úton 2

2006. június 29. - Hegyi Zsolt

lakj a loncsosban
Amikor az ember lekanyarodik az autópályáról, a világ megváltozik. nem, ez nem csak időutazás, itt valami egészen más világba csöppenünk. emlékszem, egyszer szigetváron volt koncertünk, hazafelé gyalogoltunk, majd hajnalban keresztül kellett menni pécsen, így vetődünk az atom piacra - akkor is éreztem, hogy ez felejthetetlen lesz. miskolcon meg avas van, és ne feledkezzünk el bőnyrétalapról sem, ami így ebben a formában persze 1992-ben megszűnt, de azt soha nem felejtem, amikor hajnalban győr felé menet laci kollégám álmából ébredve felvisított mellettem: görénytalp! edzett vagyok tehát, de ez a loncsos lakópark ez elgondolkodtatott. vajon ez hogy fog beépülni a nyelvbe? és ki az, aki ezt kitalálta? és mitől loncsos? oké, persze van sokféle értelme ennek a szónak, na de egy lakópark hogy lesz loncsos? (ez a kérdés a malomdombnál is felmerült nálam, mert névvel ugye nem viccelünk, de a malom és a majom közti különbség igen kicsi, viszont viccnek nehezen kihagyható.)
szép virágok
az is kiderül egy ilyen utazásnál, hogy mennyire urbanizálódik az ember. egyrészt, kiszállni az autóból olyan, hogy elhagyja az ember az élethez nélkülözhetetlen kapszuláját, kiszolgáltatott lesz és valamit menthetetlenül lekésik persze. időveszteség. másrészt ha ki is száll, az biztos, hogy olyat lát, ami az ott élőnek semmiség, smafu, sőt, ha meglátják a rácsodálkozó ábrázatját, ki is nevetik majd érte. így voltam ezzel a mezővel, amin ez a liláskék virág (jó, nem virág, hanem valami haszonnövény lehet) nőtt. végül megálltam, csináltam egy képet - itt jön be az, hogy akármi jó is a digitális képezőgép, de nem azt adja, amit a filmes. hogy nem vagyok teljesen hülye, attól nyugodtam meg, hogy hazafelé jövet láttam, ahogy ugyanott megállnak srácok, állványos nagy kamerával (talán fakamera volt), és ugyanazt kezdik fényképezni. akkor már nagyon otthon akartam lenni, nem álltam meg.
kis ház a fák között
már majdnem kapolcson jártam, amikor balra tőlem ezt a kis házat láttam a fák között. a ház maga értéktelen, biztos. de az a környezet, amiben volt, meseszerű, álomból való, nem evilági volt. persze másnak mások a preferenciái, gondolom ezzel is, a képekkel is úgy lehetünk, mint az illatokkal. vagy megfog, vagy taszít. és tenni se tudunk ellene. tudom, vannak, akik el se tudják képzelni, hogy kertjük legyen, vagy ha van, azt úgy veszik, mintha a világ esküdött volna össze ellenük. nem ítélkezem, mert ennek éppúgy nyomós oka lehet, mint bármi utálatnak, de az én rendszeremből nézve nehezebb lehet az életük. gyerekkorom kertben telt, ágfalván is volt kertünk, lőrincen is, ez nekem természetes volt. azt nem mondom, hogy idegen lett a lakótelep, jól éreztem benne magam, megvoltak a haverok és minden, de hogy 3-4 ember 60-80 négyzetméteren legyen összezárva, úgy, hogy nincs élő környezetük, az hosszú távon nem tartható. aztán 6 éve újra van kert. sok vele a gond. nem is gond, munka inkább. a kert olyan, amilyenek mi vagyunk. némely szomszédunk a földet söpri napestig, mert szerinte ha lehull egy levél, akkor az koszos. takarítani kell. na, én nem ilyen vagyok, sőt. az egy másik dolog, hogy munkám miatt nehezen tudnék vidéken élni, mert az internet sok mindent pótol, de a személyes találkozásokat nem. és biztos, hogy bezártnak érezném magam, ha nem tudnám a tudattalanom hátuljában budapestet. de az állandóan jelen lévő másik énemnek igen kedves az ilyen beszőtt-benőtt világ.

úton 1

hurrá, nyaralunk!
Hurrá, nyaralunk! hol nyaralunk? hát a balcsinál, perszehogy. namost ez nekem elég rendesen kimaradt. mármint nem a nyaralás, hanem a balcsi - lévén nem volt soha rokonunk, akinek lett volna nyaralója ott. emlékszem, amikor elköltöztünk sopronból, akkor felmerült valami ötlet, hogy netán mégse tómalmon vegyünk telket, hanem a balaton mellett, persze drágább is lett volna, na de anyám elvetette az ötletet. ő vissza akart bírni járni oda, neki kellett sopron. nincs apelláta.
   na, egyszer voltam zánkán (vagy ez szemes, nem tudom) úttörőtáborban, emlékszem kék és sárga műanyag nagy sátrak voltak, persze én kékben voltam, tök ismeretlen fazonokkal. már útban lefelé megfáztam, aztán egy fürdés a balcsiban éjjel, naná, hogy szökve, és másnap már beteg is voltam. jó, jó, biztos pszichoszomatizáltam is. a lényeg, hogy a kék dög meleg sátorban rohadtam egy napot. de így volt módom végignézni és hallgatni azt, ahogy az egyik tanár fűzi a másik tanárrnőt, hogy ugyanmár menjen vele be a sátrába. sokáig, emlékszem, nem kellett fűzni. nos, egy hétig se voltam ott. volt valami magyar computer is, valami faházban, ott lehetett basicban programozni. na ez annyira nem volt érdekes, de hogy főjjek a napon, az még vállalhatatlanabb opció volt, így ha nagy meleg volt, prüntyögtem a géppel. a kaja iszonyatos, valami műanyag bögrében (sárga, füles) borzalmas citromos meleg víz, zala vagy más undorító felvágott, aszott zsemle, ebédre rizseshús, vagy tökfőzelék, szóval csupa olyan, amit utáltam. és valahogy a barátkozás se ment igazán. naná, a haverok lőrincen, én meg penelek a hülye táborban... apámék pénteken lejöttek látogatni, én mondtam, hogy akkor én most velük hazamegyek. azt hitték, viccelek. ez volt az első és utolsó ilyen szervezett nyaralásom.
   a kép blahán készült, a corvin áruház oldalán van ez a remek reklám, mint látható, igen olcsón mérik a ruhát. egy hajléktalan fele is benne volt a képben, de elmosódott. rendezett arcú nő volt, fedél nélkül-t árult. adtam neki egy százast, mert azt hitte őt fotózom. most vegyem el a kedvét azzal, hogy elárulom neki, hogy nem?

elindulás

otthon az úton
Otthon áruház, úttörő, verseny, csillag, divatcsarnok, corvin, skála, sugár. némelyik még vegetál, de lassan kikopnak ezek a régi boltok. emlékszem, anyám, amikor kis pénzhez jutott, szólt, hogy menjek be a pancsiba (pannónia puskin utcai központja) ahol dolgozott, várjam meg, amíg végez és utána elmegyünk venni ezt vagy azt. mikor mit kellett. kabátot, cipőt, nadrágot - általában ruhaneműt. persze az ő elképzelései és pénztárcája nem állt arányban az enyéimmel, rendre vita volt, neki bepirosodtak a szemei, énnekem elment a kedvem az egésztől, mert mondjuk ő a szürke hálós-rongyos duranos kabát helyett, valami tovább tartót, valami épeszűbbet akart volna venni. aztán meglett, amit akartam, otthon belátva, hogy mégsem az tetszik, de hordva dacosan, keményen, egy hétig. biztos egyszerűbb lett volna, ha odaadja a dologra szánt pénzt, de akkor kivel járta volna be a boltokat? apám erre totálisan alkalmatlan volt, nővérem meg már a maga ura (vagy az ura ura). néha vettünk lemezeket is. pontosítok. lemezt. sose többet. egyet. azt lehetett. deep purple. nem tudtam, milyen zene, de tetszett a bortója. füst a víz felett, koncert. egyszer meg már pesten laktunk, de visszamentünk nyaralni sopronba - milyen érdekes ez is, hogy feljöttünk lakni ide onnan, de oda jártunk nyaralni - és ott a várkeren megvettem a bizottság első lemezét. kalandra fel. drága anyám, igyekezett jó képet vágni a mit látsz laca üvöltésre. mert az az iszonyat cseh lemezjátszón is pontosan lejött. sőt, mintha ahhoz a lemezhez találták volna ki. hát, így vásároltunk, anyám, meg én.
   rohadt meleg volt, ment a légkondi, tankoltam, vettem pályamatricát. azt gondoltam, hogy szombat fél 10 magasságában nem lesznek ennyien az utakon. a kép a rákóczi úton készült, autóból, lámpánál. az otthon lámpasora még megvan.

dörögd

fogadó a szőkéhez
Hétvégén egy gyors kiránduláson voltam taliándörögdön. gyorsnak kellett lenni, részben mert dög melegben az ember nem lassúskodhat, másrészt haza is kellett érni emberi időben, meg első vizitnél jó, ha az ember tudja, hol a határ és nem úgy kell kirúgdosni. szőke andráshoz voltam hivatalos - ajánlottam már őt én a videoblogjával. két hónapja dolgozunk egy közös projekten, aminek alapja andrás filmetűdjei, mellette oktatás, képregény, mediawave és fotók. ezt beszéltük át az új helyzethez igazodva, majd kaptam egy jó kis idegenvezetést a dörögdi házban - Marton István korcsmája, bor, sör, pálinka korlátlan kimérése - no meg finom három fogásos ebédet is gabitól, megnéztem a teknősöket, úgyhogy töltekezve indulhattam haza. készültek képek is, majd apránként láthatóak lesznek a taxiban.
   egyre biztosabb vagyok benne, hogy együtt dolgozni csak megszállott emberekkel érdemes. ez a fajta megszállottság, ami mondjuk andrás sajátja is, a mai fiatalokból sokszor hiányzik. ha nem tolsz alájuk csúcstechnikát, ha nincs mobil a kezükben, már kétségbe vannak esve. persze, öregszem. de 20 évesen is nagyon messze volt tőlem az a fiskális gondolkodásmód, amivel a maifiatal döntéshozók helyzetekhez, emberekhez és problémákhoz közelítenek. olvassatok bele pár webnaplóba. főleg azokat ajánlom, amik egy-egy saját munka fényezésére jöttek létre, mintegy pótlandó a hitelesség látszatát. emberek, akik még egy éve sincs, hogy egyáltalán feltűntek a neten, de már kisdoktorit írnak elméletekből, amit nemhogy itthon, de külföldön se támaszt még alá a gyakorlat. a lényeg, a pénz. nem a pénz egészséges körforgása, hanem a birtoklása, és a pénzen vett hatalom érzete. nem saját pénzükkel játszanak, de ne legyenek kétségeink, lesz belőle nekik is saját vagyonka, lágy kenyér és szólószőlő. meggyőződésük szerint a létezésük hitelesíti őket, azonnal, sőt: hitelesebbek ők mindenki másnál a más pénze okán.
   az internet részben információk gyűjtőhelye, részben szabad publikálási rendszer, de egyre inkább pótszere valami olyannak, amit a való életben elveszíteni látszunk. valós közösségek helyett egyre több virtuális tér képződik, már blogokat is csak falkában jó írni, az élet valódi kihívásainak jószerivel háttal - mert az félelmetes, fárasztó és büdös. ezt a trendet kell most gyorsan meglovagolni, ráhúzni, hogy ez már a webkettő, és elhitetni, hogy neked ez jó, falkában létezni könnyebb, minél többen vagy, annál jobb lesz neked. nem sok független személyiség kell a netre, hanem a mindent el(d)öntő massza. de ha a külcsín mögé nézel, ha a sok innen-onnan levett "tartalom" mögé, akkor a rendszer ismerős. minél többen vagy, annél könnyebb belőni, mint közösség, könnyebben ér el a reklám, generálod a kattintást, olvasol és olvasnak...
   van egy régi, jól bevált játék. ha valaki valamit nagyon mond neked, bele az arcodba, mint szlogen, nézz utána, mert lehet, hogy annak az ellenkezője az igaz. ha valaki azt mondja neked, hogy számít a véleményed, jóllehet épp fordítva van, és magasról tesz arra, mit gondolsz a világról, neki elég az, ha a sajátja hízik. figyelj a webkettőre. közösségépítés, vagy pilótajáték? figyelj a zászlókra. régi, jól bevált szokás, hogy azt varrják rájuk, amit látni és olvasni akarsz. mielőtt beállsz közéjük, adj magadnak időt mérlegelni, vajon valóban rólad, érted szólnak a harangok, vagy feletted kongatják őket? (igen moshi, megkövetlek, igazad volt anno, abban, amiben.)

à la carte 1

palacsinta
Kezdjük azzal, hogy szerénytelenség nélkül állítom, közép-európa legjobb palacsintáját sütöm, sőt, egész odáig megyek, hogy nehezen lehet az én konyhámban rosszat enni. megtanultam főzni - ami állítás már eleve marhaság, mert véleményem szerint főzni nem lehet és nem kell tanulni. el lehet lesni dolgokat, lehet venni szakácskönyveket, de valaki vagy megszereti a főzést, vagy ha nem, akkor mindegy, annak főztje lehet laktató, egészséges is, de jó semmiképp se. nem főzök sterilen, nem méricskélek minden áron. a receptek arra jók, hogy az alapokban az ember ne tévedjen nagyot, de idővel már csak olyan egy szakácskönyv (ha jó), mint egy művészeti album. nézegeti az ember, mosolyog, rácsodálkozik, nyel nagyokat, de másolni semmiképp sem akarja azt.
   kevés nő tud jól főzni. talán türelem kérdés ez, talán fantázia, talán bátorság vagy kitartás - némely dolgok esetében (tészták) a kézi erő hiánya is lehet az ok. mindenesetre amikor valami igazán döbbeneteset eszik az ember, amikor szíve szerint féloldalt fekve enne-inna rogyásig, déltől estig és még tovább, csak abba ne maradjon, nos, ott a konyhában általában férfi volt az elkövető. nem otthoni példa ez, apám csapnivaló volt ebben is, mint szinte mindenben - rántottához lelkesen sózta meg az olajat, és ennél messzebbre a kulinária erdejében soha nem merészkedett, inkább evett hideget, de főzni még egy maggi levest se mert. anyám más volt. ő főzött, rendületlenül. megvolt minden esemény menüsora. hétvégén általában rántotthús, sült krumpli vagy püré, és saláta. no, ez már egyedi volt: vagy fejes saláta, cukros ecetes vízben úszva, de valóban, bőven merülve, oly ecetesben, hogy mire félig értünk az evésben, addigra kifehéredett a szánk is. de élveztük, rohadt jó volt, na, lássuk be. a másik, az a nemzetiszín saláta volt, karikára szelt paradicsom, hagyma és zöldpaprika. ez is a cukros-ecetes lével leöntve. no, ebből mai eszemmel érthetetlen módon a paradicsomot soha nem voltam hajlandó megenni. de még az is elég volt a bajhoz, ha a paprikám mellé keveredett EGY magnyi paradicsom. akkor az már nem kellett. ahogy nőttem, úgy fanyalodtam a hagymára rá, amúgy nem ettem. ma sem nagy barátom.
   ha már evés... hogy még rettenetesebbet meséljek: nyáron, mamánál nagyon jó volt, amikor nagy bicaj után hazaérve végre ehettünk. karéj zsíroskenyér - igen finom kenyér volt még akkoriban, meg sós kifli is, de ezen kár merengeni - ami eddig rendben is van. de én soha nem voltam mást hajlandó megenni, csak a papíros bolti zsírt. semmi mást, már a műanyagost se nagyon. olyan, hogy kisült hús zsírja, szóba se jöhetett, akkor inkább éhes maradtam. marika néni a szembeszomszéd gabi anyja tudta ezt, amikor ő látott minket vendégül, akkor nekem külön kent kenyereket ilyes mód. többieknek meg a húszsírosat. aztán ott volt az uborka. imádtam, de csak az eceteset. csemege? soha! azt már nem. vagy ami a legviccesebb: a krinolin. mai napig nem tudom megenni. igaz, ebben benne van a nyár is, amikor katonákat csinált nekem nagyanyám, finom kenyér, azon vaj és egy-egy krinolin karika. na, azok a krinolinok mindig a macskáknál végezték, amikor kiment a mama. vagy a kanapé alatt. aztán amikor nyaranta egyszer elhúzta a kanapét, volt nemulass, hogy miképp került ennyi krinolinkarika oda. hát igen - de ez így önmagában csak egy finnya. viszont a párizsit meg imádtam, meg voltam érte esve, hogy ehessek, ma is szeretem. pedig állítólag ugyanabból a húspépből van a kettő. ki érti...
   de vissza a palacsintához. életem első palacsintáját még a hegyen sütöttem klárival ketten, d nem volt otthon, hát gondoltuk meglepjük, sütünk ebédet. na, kevertük, kavartuk, de valahogy nem lett jó, szakadt, lukadt, égett, minden baj. d megjött, meglátta ügyködésünk, elnevette magát: "dehát gyerekek, vizet süttök?" klári szája legörbült, bennem elindult a dac. na, azóta sütök palacsintát én magam, volt már, hogy itteni házunk előző tulajával versenyt sütöttünk, mindenki a maga eszközével, módján. ugyanis, én a következőképp sütöm a túrósat: egy nagy króm habüstbe teszek úgy egy picivel kevesebb, mint egy liter tejet. löttyintek rá olajat, hintek bele pici sót, egy vaníliás cukrot, érzésnyi kristálycukrot, és tojás méretétől függően 3 egész tojást - és egynek a fehérjét, aminek sárga részét a túróra teszem. szóval ez a folyékony rész. veszem a botmixert, és szórom bele az üstbe a lisztet. szórom, keverem, szórom, keverem, amíg nem lesz olyan sűrű, amit akarok, plusz egy picit. és elteszem valahová ahol a macskák nem isznak bele, fél órára minimum. a túróval meg úgy van, hogy fél kiló túrót veszek, azt az egy tojás sárgát, amit írtam, pici sót, vaníliás cukrot, rendes cukrot és fahéjat. citromnak héját is reszelek bele, ha nem felejtem el. el szoktam. a túró milyenségétől függően kell mellé tejszín, én maresi kávétejszínt szoktam, az van itthon mindig. és fogom a botmixert és azzal zúzatom össze, amíg krémszerű nem lesz. mazsolát rumba áztatok, ha nem felejtem el, akkor órákkal előbb. ha igen, akkor hamahamar, és mikróban adok neki fél percet. leöntöm a feles rumot és beleszórom a mazsolát a túróba. elég sokat. összekavarom, kóstolom, ha kell még, kap cukrot. de azt bele kell kalkulálni, hogy a cukortól folyósabb lesz. na, utána az is áll. és amikor kezdem sütni, akkor előbb a tésztába öntök buborékos vizet, mert az biza besűrül. és a végén még olajat. és akkor van egy régi talán teflon serpenyőm, nem, nem profi palacsintasütő, hanem ez az ősöreg holmi. egy nagy titok van, de elárulom. palacsintát csak egy serpenyőben lehet sütni, abban aztán mást sohase többet, csak ezt. és soha nem szabad elmosni. ha vége, ki kell törölni papírtörlővel. ez a titok, ha ez van, akkor soha nem fog leégni a tészta. amikor valaki beavat egy sütőt, akkor az a módi, hogy 3-4-5 tésztát le KELL benne égetni. felvakarni és újra. és újra. na, akkor utána majd már az is jó lesz. énnekem van egy teflon lapátom, azzal forgatom, mert régen a sütőnk felett futónövény volt és akkor amikor dobáltam, fennakadt rajta. de ha nagyon kell villogni, persze tudom dobni is. ami még fontos: nadrágkorcba kell egy konyharuhát tűrni, és megfelelő mennyiségű folyadék is kell. régen, amikor még divat volt nálunk az alkohol, akkor ez a folyadék 1-2 sör volt, kötelezően. a sörről és egyébről már jó ideje leszoktam, de amikor palacsintát sütök, hiányzik még. a cigi is, de lássuk be, minden nem lehet egyszerre jó. elég, ha a palacsinta az. ahogy sütöm, fordítom, töltöm is. van, aki halmozza, meg csak amikor kész minden, akkor tölti. botorság. így bír lenni sok palacsintám, ami jó ebédre is, meg vacsorára is. én soha nem melegítem, szeretem hidegen is. és szoktam lekvárost is és csokist. újabban pedig az a perverzióm, hogy a túróba mazsola helyett rumba áztatott aszalt vörös áfonyát teszek. még jobb. na, jó étvágyat. majd még kulinálok ide máskor is.

a pesti nyár

csajka matchbox
Egyre többet jut eszembe a gyerekkorom. ilyenkor már bőszen készültem a nyárra, amit amíg soproni gyerek voltam, különösen fontosnak tartottam, mert jöhettem fel pestre a mamához. nem mintha sopront nem szerettem volna, ma is azon 2-3 város közé tartozik magyarországon, ahol el tudnám képzelni az életet - másik ilyen pécs és szentendre, nem is nagyon van több. tehát nem sopron miatt, hanem pest miatt. már az utcanevek is... gorkij, úz, tünde, nimród, csaba, móra ferenc... nagy részük ma is ez - a steinmetz kapitány persze már nem, és a vörös hadsereg útja is üllői út lett. kis változások.
   egyrészt ott volt az erdő. kettő is volt. az egyik a tünde utca végétől feljebb, ahol először motoroztam, 125-ös mtz-vel, igaz, jogosítvány nélkül, de legalább nem a saját motorom volt. alufóliával takartuk le a rendszámát... de ez az erdő ritkásabb és szabályosabb volt, ráadásul valami katonasági dolog is volt benne, szóval kevésbé szerettük, nem itt voltak a törzshelyeink. a csévéző másik oldalán, na az, az igen. az jó kis erdő volt. girbegurba földúttal, ami épp egy bicajnyi. volt egy kis híd, addig meg se álltunk. ott aztán leülni, és elővenni a cigit. igen. stikában dohányozni. pall mallt, dunhillt, meg valami barna vékonyat, talán san moritz vagy valami ilyesmi, erre már nem emlékszem. néha meg, fagyipénzből spórolva vettem egy-egy doboz jps-t is. na igen, az volt az igazi! john player special. fekete doboz, arany betűk. az nagyon menő volt. no de vissza az erdőbe. ez az erdő, ha kitartóan tekertünk, akkor egészen a reptérig vitt. ferihegyig. melyikig, melyikig, naná, az egyesig, nem volt akkor még kettes. néha felültünk a 93-asra, és kimentünk ferihegyre. álmodozni. mama dolgozott ott a konyhán, csuda dolgokat hozott haza onnan, téliszalámit, lila műanyag tálat, furcsa késeket, kanalakat, néha déligyümölcsöt. mi meg néztük a teraszról a gépeket. meg a piros-zöld villogó lámpákat, mikor mi jön és megy, és igyekeztünk kitalálni hozzá persze történeteket is. mint finom csokival, feriheggyel is úgy voltunk, néha mentünk csak ki, igen ritkán, hogy ne olvadjon el hamar az íze.
   aztán ott voltak nagyanyám kertjének csodái. a korai fekete cseresznye. fül mögé tenni, szájat rúzsozni vele. a rózsakert. a locsolás. rózsa tövéről lukból lótetűt önteni ki a slaggal. és bogarakat nézni, meg mindig voltak macskák is. volt, hogy ki se mentünk a kertből, ami talán ha 80 négyszögöl lehetett... volt, hogy ott a padon játszottunk. mindig képzeletjátékokat. rendőröset. akkor a pad volt a kocsink. a nagysufni meg a történettől függően vagy a lakás, vagy a rendőrség, vagy épp ott volt a bűntény. akár egyszerre mind a három, képzeletben nem volt gond váltani. hát igen, a négy sufni. egyikben fák, azt nem szerettem a pókok miatt. meg az hátul volt a budi mellett. a másikban két rész volt, egyikben német brikett, másikban tojás brikett, télre. a harmadikban (amit aztán lebontottunk), keresztapámék mindenféle kincsei. és a negyedik az papáé volt. mama és papa elváltak, de az öregnek nem volt hova mennie, így ott maradt nagyanyámnál a kertben a kő sufniban, ott lakott, egy szoba és egy konyha-szerű valamiben. ivott sokat az öreg, egyszer a kőhíd kocsmából ki is penderítették, combnyaktörése lett, onnantól két mankóval járt, és nem ment oda inni többé, hozatta az italt, cigit. a kocsma szaga, a savanyú bor és keserű füst szaga. rohantam mindig onnan haza. az ő sufnijába nem nagyon volt szabad bemenni. ő jött a nagy házba (picike házikó volt az), ebédelni, na és igen, ebéd után kanasztázni. mert az program volt minálunk, a kanaszta. mama, papa meg én. vagy nővérem, ha ott volt. akkor négyesben! furcsa kanasztát játszottunk, 11 laposat. a kártya még ma is megvan. aztán kapott egy kávét durex pohárba, és elballagott, vagy a kertbe, vagy a sufnijába.
   aztán felköltöztünk pestre, így már nem volt akkora szenzáció nyáron a mamánál nyaralni, de még így is ha jó idők jöttek és szünet volt, ott kellett lenni. ott volt bandika, ott voltak a haverok, és mama főztje is. papa meghalt, így a sufnija lomtár lett, aztán meg az enyém, beköltöztek a szerszámok is. ott lakott a kertben az első autóm is, a csajka. meg pár hétig bandika rózsaszín cadillac-je is. jellemző volt mamára, hogy őt ez cseppet se zavarta, gyertek csak, hozzátok, hadd bosszankodjanak a szomszédok, mondta. mert hát igencsak furán nézett ki a kis meseház, gyönyörű, nagyapám által nemesített rózsákkal, kidűlt-bedűlt fakerítéssel, és két ilyen böszme vassal. apróra szétszedtem a csajkaautót, krómoztattam, festettem, javítgattam. ha kész lesz, mama, együtt megyünk az első körre! de jött a nyár vége, leálltak a munkák. aztán elutaztam vargával moszkvába. ripityomra törtük apámék wartburgját. nekünk semmi bajunk nem lett. de ezt onnan elég nehéz volt elhitetni. haza repülővel jöttünk, az első repülőutam! családunk a kijáratnál várt, még akkor se akarták elhinni, hogy egyben vagyunk. mama olyan furcsa volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentést. aztán egy év múlva nyáron egyszercsak rosszul lett, épp céklát pucolt, és agyvérzést kapott. anyámék nem voltak otthon, én hívtam mentőt. hetekig, hónapokig jártunk be minden nap, anyám kétszer, háromszor is. egyik este felnézett, megismert, mondta, hogy vigyázzak anyámra. másnap meghalt.
   a csajka soha nem lett kész, mert a házat el kellett adni. így a kocsit is eladtam a filmgyárnak a meteo filmhez.