01.09.11 - 56.10.23

2006. szeptember 11. - Hegyi Zsolt

Szeptember tizenegy évfordulóján balla demeter eddig sehol nem publikált ötvenhatos képeit szkennelem. öt éve épp a házat újítottuk fel. emlékszem, szétvertük a falakat, álltunk a romokon, amikor gábor barátom telefont kapott, hogy azonnal kapcsoljuk be a tévét. akkor már az egyik torony lángokban állt, aztán leomlott, majd a másik is - mi csak ültünk a szoba közepén, néztük a képeket, megdöbbenve, újra és újra, szólni se tudtunk, annyira hatás alá vont, ami történt. egy óra is eltelt, mire annyira felocsúdtam, hogy kimentem a kertbe. felnéztem az égre, és azon tűnődtem, hogy végülis mi a francnak építjük mi itt a házat, amikor bármelyik percben egy eszement lerombolhatja azt. minek hosszú távra tervezni? háború lesz? így tör ki egy világháború vajon? ilyen egyszerű, hogy egyik pillanatban még káromkodsz, mert a kezedre vágtál a kalapáccsal, aztán meg nézed, ahogy emberek ugranak ki egy égő épületből? minden eltörpült, minden viszonylagossá lett.
   amikor az orvos megmondta anyámról, hogy rákos és nem tudnak segíteni, épp így éreztem magam. kimentem a vakító napsütésbe a kórház kertjébe. nem tudtam se sírni, se gondolkodni. leültem a padra, rugdostam a földön a port alattam. néztem, ahogy tovaszáll. és nem értettem semmit, de tudtam, hogy ez most valami olyan, amit nem lehet helyretenni igazából, sem megélni, ez valami felettem álló, valami nem irányítható.
   nem tudom, ötvenhat milyen volt, néhány elmesélt történetet ismerek, persze. demeterét is, hogy ment végig a rákóczi úton, hogy mennyire furcsa volt szembesülni a pusztulással, a kiégett harckocsiban törpére összesült orosz katonával, a zászlóval letakart halottakkal. szeptember 11-et sem a saját bőrömön tapasztaltam, mégis, amikor újra látom a képsorokat a toronyba csapódó gépekkel, ugyanaz a borzongás, ugyanaz a döbbenet ér utol időről időre, pedig eltelt öt év. nem fogok amerika felett, bush felett pálcát törni. egészen biztos vagyok benne, hogy ha a cnn közvetítené, éppoly megrázó képeket láthatnánk irakból, jordániából, mint new yorkból, vagy izraelből. a háború pusztítása egyformán fotózható. az emberek itt is, ott is állva halnak meg. ma mégsem tartom ildomosnak, hogy vitázzunk azon, mit s hogy csinált - és hogy lett volna jobb, ha csinál - amerika, aki jóllehet nem vandál terroristák, hanem egy elhibázott politikai-gazdasági-hatalmi játszma áldozata lett. moore fahrenheit 9/11 filmje nagyon fontos, nagyon igaz film. de nem ma kell megnézni, nem ma kell róla beszélgetni. holnap már lehet. ma emlékezni kell az értelmetlen pusztításra, bárki kezében is legyen a fegyver, bármilyen igazságot is akar hirdetni vele. a fegyverek igazsága - hazugság, ahogy a bombákkal terjesztett demokrácia, hit, meggyőződés, vallás - terror. bármi az, amibe embereknek erőszak által kell belehalnia.

A bejegyzés trackback címe:

https://zen-taxi.blog.hu/api/trackback/id/tr762283733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

moshi · http://nacionalgaleri.blogspot.com/ 2006.09.12. 10:22:05

akkor (akkor!) valami hasonlót éreztem én is. aztán azóta nagyot fordult az egész. ma már inkább nem értem, miért finomkodunk annyit, ha amerika veszteségeiről van szó. a pearl harbour elleni támadás egyik évfordulóján jófiú valami oyasmit írt le egy postban, hogy ma x éve, hogy a japán császári hadsereg irgalmatlan nagy pofont adott a világ legkártékonyabb népének. na valami ilyesmit írnék szívesen én is.

Larsen 2006.09.12. 15:41:54

Édesanyád betegségéről írt mondatod nagy megfogott. Azt hiszem, hogy nagyon hasonlóképpen élünk meg dolgokat. A különbség annyi, hogy én ezt nem vagyok képes másnak is érthető módon megfogalmazni. Igaz amit írsz.