zen-taxi

fényképezz lassan

2008. szeptember 18. - Hegyi Zsolt

Nem tudtam bulvárosabb címet adni neki, elnézést érte az indexen nevelődött olvasóktól. Arról van szó, hogy egyrészt itt a photokina, másrészt mivel ugye estiskolázunk, egyre több kérdés, megkeresés jut el hozzám, hogy milyen gépet vegyek, mit érdemes, mire kell figyelni. Mivel erre személyes választ nehéz adni, hiszen mindenki maga dönti el, hogy mi az, ami számára fontos, és mit akar a fényképezéstől, így inkább az általánosabb felé mozdulok, ha mondani kell erre valamit.

A trend a digitális, tehát eleve olyat nem mondok, hogy vegyél analógot. Hiszen ahhoz ma már nincs elég kíváncsiság az emberekben általában. Tehát a digitális fényképezőgépek közül kell kitalálni, mit merre és hogyan, ami a marketing, az áldott marketing miatt nagyon nem könnyű. Hiszen amit a reklám mond, és ami felé a gyártók is mennek, mint vélt felhasználói igény után, az öngerjesztő folyamatként viszi lejjebb a lehetséges színvonalat.

Az egyik tévhit, hogy a fényképezőgép legyen kicsi, praktikus, zsebben, vagy kistáskában hurcolászható. A Panasonic is kihozott egy új masinát, a Pazar cucc meg is írta a frankó (reklám) cikket róla. Örülni kell tehát, hogy "A Panasonic azért alkotta meg a Mikro 4/3-os rendszert, hogy a tükörreflexes készülékek által nyújtott képminőséget ötvözze a kompakt gépek sokoldalú felhasználási funkcióival, kényelmével, és mindezt ideális méretben kínálja." Már eleve, szóval jó volna tudni, mi a kompakt gépek sokoldalú felhasználása, mert hát nagyon sok oldala annak nincsen, mint ahogy mobiltelefonnal se lehet fotografálni, legfeljebb kattintgatni, az ideális méretről pedig azt gondolom hogy a marketing azért gondolja, hogy a plázabojokra és cicákra kellene hallgatnia, mert a marketing még életében nem fényképezett.

A helyzet az, hogy minél kisebb egy fényképezőgép, annál nehezebben fogod azt marokra, kedves olvasóm, annál kényelmetlenebb lesz használni, annál többet fogsz téveszteni munka közben, szóval annál inkább a géppel és nem a fényképezéssel leszel elfoglalva. A kis gép, főleg ha kis súllyal is párosul, kizárja, hogy rosszabb fényviszonyok között, de akár normál fényeknél is bemozdulás nélkül, berázás nélkül csinálj képet. Ehhez kapcsolódik a második tévhit: a gép legyen könnyű. A magyarázat az ellenérvre ugyanaz. Ami kicsi és könnyű, vagy nagy de könnyű, azt be fogod mozgatni. Ha a tárgynak súlya van és kiterjedése, akkor stabilan tudod két kezedbe fogni (a félkezes gépekről beszélni se akarok), akkor a kezed mikromozgásai, an instabil állásod nem fog eleve rossz képet adni a végeredménynél.

Aztán a másik ilyen tévhit, vagy marketingfogás, hogy az a jó, ha a hátsó LCD kijelző szuper, hiszen azon kell nézzed ami történik exponálás közben. Én meg azt mondom, hogy ha jó gépet akarsz, válassz olyat, aminek van normál optikai keresője, és használd azt. Annak kell jónak lennie. Nem véletlenül találták ki a leica-méretű gépeknél (aki nem tudja, mi az a leica-méret, annak: régebben voltak síkfilmek, aztán rollfilmek, és utána jött a leica-méret, a 36 mm-es filmtekercs) a keresőt olyannak, amilyennek. LCD-ről nehezebb komponálni, nehezebb időben jókor exponálni, mert általában az LCD késik.

Oké, a méret tehát ne legyen picuri, a súlya érezhető legyen, és legyen rajta normális optikai kereső. Mi kell még? Hát, ha jót akarsz és tényleg fényképezni szeretnél, akkor lehetőleg minél több mindent tudj manuálisan is állítani, lehetőleg mechanikai megoldásokkal és nem menüben kavircolva. Mert a menüt akárhogy megtanulod, jóval több mozdulat általában előhívni és puttyogtatni, mint egy tárcsát vagy forgattyút eltekerni a megfelelő irányba.

Kérdés a memóriakártya mérete is. Hát, igen. Ez az ős digitális problematika alapja. Ugyanis ahogy fejlődik a technika, egyre nagyobb kártyák kellenének, hiszen nagyobb a felbontás és így a kép mérete is. Ugyanakkor a digitális fényképezőgépes világ talán legnagyobb zsákutcája a sebesség. Az, hogy lecsökkent az exponálás és a megnézés közötti idő, tehát amit lőttél, azt egyből nézed, lősz megint, mivel nincs film, ami pénzbe kerülne, nincs macera a laborban, így lősz akkor is, ha értelmetlen. Viszi a villany, hadd szóljon. Igenám, csakhogy ezzel az a baj, hogy azt se tudod, mit csinálsz, azt meg még kevésbé, hogy miért, és hogyan. Téveszme azt gondolni, hogy ha 100-at exponálsz, abból nagyobb esélye van annak, hogy lesz belőle jó kép, mintha tizet. Merthogy ezzel a módszerrel csak azt éred el, hogy a szemét mennyisége nő. Tehát ennek okán én azt mondom, elég egy 512-es kártya is. Legalább majd spórolsz a felvétellel.

Fentiekkel lehet sokan vitatkoznának. Én nem mondom, hogy nálam az igazság, csak a tapasztalat mondatja, hogy a sok bemozdult, komponálatlan, életlen és rosszkor exponált képnek van oka. Nem a gépek szarok. Hanem a digitális felfogás az, ami tévút. Fényképezni nem lehet kapkodva, koncepciótlanul és úgy, hogy rábízod magad a villanyra, hogy az majd a kis agyával a gépben kiszámolja, hogy mi a jó, az meg épp elég, hogy te ott vagy. Igen, mára már arcfelismerő rendszereket is tesznek ezekbe a szép új kütyükbe, mert hátha aki a gép mögött áll, nem képes rá, hogy rájöjjön, hogy a kamerája előtt egy ember áll és nem egy poszter vagy egy csaucsau. Talán ez a magyarázat. Másra gondolni sem merek. :)

Összefoglalva, ha fényképezni akarsz és nem a világban termelődő vizuális zajt akarod növelni, akkor vegyél nehéz, nagy gépet, amibe nem teszel irdatlan kártyákat. Az elején lesz nehéz csak, amikor a társaságban hülyének néznek, vagy mamlasznak, hogy nem kattintgatsz, mint az ökör. Aztán el elmúlik idővel, elfogadják, hogy te ilyen kis lassú és nehézkes vagy. És még az is lehet, hogy a végén ráérzel az ízére a fényképezésnek.

veszteségekről

Olvasom Leilát. Régóta, kitartóan. Eszembe jutott a kilencvenhetes-nyolcas év. Amikor előbb anyám, majd apám ment el. Milyen hülye ez így leírva. Ment el. Meghaltak bazdmeg, nem elmentek, kurvára meghaltak. Egy év se kellett hozzá, hogy akkor abban az évben úgymond legalábbis elvileg felnőjjek. Persze ez még előttem áll igazából. Mert mindig előttünk áll, amíg van valaki, akire vigyáznunk kell, akit ápolnunk kell. Amíg van valaki, aki vélhetően előbb hal nálunk. Addig kérem nincs felnövés, mert az ilyen dolgoknak viszonylatában van mindig valami gyerekes.
Hogy hogyan kell ezt feldolgozni? Hát, nem tudom. Anyámat nehezebb volt, mert akárhogy is kizsarolta azt, hogy úgy éljek, ahogy szerinte kell - sikertelenül, de zsarolta rendületlen - szerettem őt. És mai napig tud hiányozni. Apámmal ez a helyzet másképp volt, és van, ő valahogy mindig mindent meg tudott tenni, hogy ne legyen jó vele egy légtérben élni, létezni. És ezt úgy csinálta, hogy persze a hiány megvan, de ez a hiány az én hiányom, belőlem hiányzik és nem az ő hiánya. Apám révén kitolódott a szembesülés azzal, hogy nincs család, nincs kapaszkodó. Nem mintha általa lett volna valaha is. De érzésben vagy nem tudom, miben mégis még fél évig nagyjából úgy lehetett csinálni, mintha. Aztán már nem.
A gyász. Az nagyon nehéz akkor, amikor aki meghalt, az nagyon soká küzdött, hadakozott a halállal. Azért nehéz, mert ennek szerintem van egy normális ritmusa. Mármint a halálnak. És ebbe sok minden külső dolog be tud avatkozni, nyújtani az időt, odadobva előbb a méltóságot, aztán a türelmet, szóval nagyon nehéz ezt elmondani, de van olyan, amikor az ember a gyászban megkönnyebbül. Mert az utolsó idők ritkán mennek méltósággal. És talán az ilyen tapasztalás embert próbálóbb, durvább és igaztalanabb, mint maga a megbetegedés vagy öregedés vagy akár a halál maga.
Kell gyászolni. Én mindenkinek azt mondom, hogy ezt ne spórolja meg. Engedje el magát. Hagyja, hogy átfolyhasson rajta a hiány. Hogy sajnálhassa magát. Mert mindannyian magunkat, ittmaradókat sajnáljuk, akkor is, ha a konvenció szavai a halottról beszélnek.

Azt tudom, hogy nagyon féltem attól, hogy elfelejtem anyám hangját.

süti beállítások módosítása